47. Történés - Csajszi néni és a pályát tévesztettek

Ándrész itten bolyong és integet vallahol

Nem tudom, meddig esik még az eső, már nagyon elegem van abból, hogy sosem lesz szép tavasz, pedig itt lenne az ideje és még ráadásul a meleget sem szeretem, bár, lehet, hogy a szervezetem jelez, kívánja már a jó időt, a rügyfakadást, eddig még sosem csalt meg. Nem a rügyfakadás, hanem a testem. Mióta így helyhezkötött vagyok, keveset járok el otthonról akkor is legtöppször orvoshoz, a múlt héten is elmentem, mert nagyon dagatt a bokám, hát erre nem kisütötték, hogy megcsípett egy rovar, a nevét se tudom, de nyomják belém az innyekciót, nem is nézek oda, akkora tűvel aggyák. De hát nem is ez a lényeg, hanem az, amit már ezerszer megírtam, hogy kitűnő információs forrás a váróterem, történtek itt már csodás gyógyulások is, lehet, hogy szent hely lesz eccer. Persze az igazi a szomszéd város esztékája, mert oda többen járnak több helyről és hát az ember váljék széleskörűen műveltté, ne csak lokális problémákkal foglalkozzon, legyen szélessávú, globális érdeklődésű. Meg hát kicsi ez a mi volt járásunk, mai nevén kistérség, ismerjük mi egymást épp eléggé névről-arcról, oda-vissza házasodunk, kész Kóza Nosztra vagyis minden a mi közös ügyünk. A lényeg, hogy szerencsém volt beutallót kapni az esztékába pontosan kilenc órára és pontosan dél volt, amikor sorra kerültem, épp harangosztak, amikor az asszisztens hölgy megkérdeszte a főorvost, hogy nem éhese, de szerencsére igen masszív orvossal álltam szembe, aki bírja az éhezést, úgy láccik, mert én még szerencsére átvilágittásra kerültem. Le is kellett vetkeznem, irultam-pirultam, mert mostanában csak a Jóska lát, ahogy kombinéba mosakszok, itt meg még aszt is le kellett venni, meg még a szájamat is ki kellett nyitnom, holott a bokám dagatt, ezeket az orvosokat ki érti? Nem azért, de volt a dokinak néhány mellényúlása, nem rajtam sajnos, hanem a diagnózis tekintetébe, de eszt én már fel se veszem, a fiksza ideámból eddig még senkinek se sikerült kigyógyittani, ami áll egyrészről egy fejlett, de kezeletlen hippohondriából, meg egy kis téves eszméből, ami meg abból áll, hogy szabadon gondolhatok és írhatok bármit és nem kell engedélyt kérnem a saját véleményem megformállásához és kimondásához vagy leírásához. Na de ennél sokkal nagyobb horderejű ügyekkel múlattuk az időt, amíg vártunk a sorunkra. Megtuttam, hogy amikor felszámolták itt, a szomszéd városba a bőrszíjkészítő gyárat, akkor több nő is kapott jókora végkielégittést az üzemvezetőtől, ami eccerűen szólva annyit tesz, hogy még utoljára elvitte őket egy tartalmas pásztorórára. Ez az értesüllés azért kózanosztra, mert az üzemvezető helybefalui sváb legény, hogy nehogy ráismerjenek véletlenül se, ezért nem az igazi nevét írom ide, úgy hívják, hogy Kornveszthejmer Kvitlávac. Az aszték utónév kicsit neveccséges egy svábnak, de reméllem elég férrevezető. Ha esetleg így is magára ismer valaki, az csak a véletlen műve, ami azért elég megszokott itt, helybefaluba, mármint az, hogy véletlenek összjátéka szokott lenni. A másik nagy témakör, amit kitárgyaltunk, az a pályatévesztés. Nem is gondolná az ember, hogy mennyi nő és férfi nem ott tart a karrierjébe, ahol kéne neki tartania. Mingyár itt van az a sok rokkantnyugdíjas, aki már nem is fogja kifutni magát és ez nem gúnyolódás, hanem konkrét és átvitt értelem. Az átvitt értelemről a Bözsink jut eszembe, aki nemrég rontott be a konyhába és épp rajtakapott, ahogy a szocsegélyemet dugom el a titkos helyemre, most kereshetek egy másikat, mert képes és kikotyogja, a rablók meg sok kicsi nagyra megy alapon jól kirabolnak. Szóval a Bözsink mongya, hogy képzeljem el, most monta be a rádió, amit én ritkán hallgatok, ezért a Bözsink ilyen téren sokkal jobban értesült, mint én, bemonta, hogy az eggyik amerikai űrhajó letért a kijelölt pályájáról és most az űrben bolyong valahol. Ez ám az igazi pályaelhagyás, nem ám a Mancié, aki sokáig profi akart lenni, de megmaratt amatőr művésznek. Mint ahogy a Kvitlávac is lehetett volna Kaszanova a maga korába. Az űrpályaelhagyás azért is szívszorító a mi szívünknek, mert van egy magyar származású utasa, az Andrew Little vagyis a Litöl Endrú, aki nem is magyar, hanem helybefalui félig magyar félig sváb, a Klein Ándrész. Sosem fért a bőrébe, a tanárok mindig aszt monták neki, hogy legszívesebben fellőnék a holdba, most meg lehet, hogy már onnan integet. Persze perpillanat nagy büszkeségünk ő és a kisatírozott fényképét épp a héten állíttyák helyre a tablón.
Hát ijjen érdekes emberekkel van tele helybefalu, van, aki eltávolodik innen, van, aki visszatér vagy else megy. Az én dolgom az, hogy feljegyezzem, mi történik itt, azon a helyen, amit sose titkoltam, sőt fennen hírdettem, ha valaki visszaolvas, láthattya maga is, szóval amit nagyon szeretek. Annak meg külön örülök, hogy én nem lettem pályaelhagyó, hanem visszataláltam a lényegemhez, az íráshoz és csak javasolni tudom a sok helyét keresőnek, hogy ne törőggyék semmivel, kövesse a saját úttyát, mert külömben megbetegíti saját magát. Én már csak tudom, szerencsére úgy néz ki, hogy gyógyulok.