34. Történés - Csajszi néni emlékszik még a szabadságra

Az afrikai strandon tök mindegy ki vagyol, mi vagyol

Aggódom Abdulér. Tegnap aszt monta, hogy ne aggóggyak, több mamája is elfenekelte már, amikor szóltam, hogy öltözzön föl, mer megfázik, igazán csalóka az időjárás. Kérdesztem, hát hány mamája volt, volt tán mostohája is? Persze, monta. És kiderült, hogy nevelőanyáknál is volt, nem is egynél. Még meg is korbácsolták! Na, ennek megértéséhöz azér elő kelletett vennem a szótárt, van ám magyar-angol, angol-magyar, össze is lehet keverni, én persze nem keverem, én kiigazodok benne ügyessen, megis találtam a korbácsot. Montam Abdulnak, szerintem kapna kártérítést, az ilyen ügyek nem évülnek el. Hát marhára sajnálom szegényt, milyen élettye van. Nem is lehet lebesszélni a verésről, mintha még örülne is neki. Asszem beszélni fogok egy cihiáterrel, azzal, akihez én is jártam, hogy aggyon tanácsot, hogyan kezeljem az Abdulnak eszt a traumáját, hátha tudok rajta segíteni. Sajnos olyan sokat nem tuttam vele beszélni, mer teljesen elvonta a figyelmemet egy repüllőgépeltérítéses hír. Ez engem mindig érzékenyen érint, mer megfogattam, hogy eccer még visszaröpülök Afrikába, de egyre jobban félek az AIDS-től, amit éccnek kell ejteni és amit a Bözsink soha a büdös életbe föl nem fog fogni, hogy hogyan lehet valakinek immunhiánya, pláne, hogy aszt mér nem lehet pótolni. Á, minek magyarázzam, amikor még a bacillus és a vírus köszt se tud külömbséget tenni. A másik meg ezek a térítések. Régen is voltak, nem mondom, pont úgy, mint a laza erkölcsök itt, helybefaluba, eszt se most tanálták föl, nem is tudom, mit képzelnek ezek a fiatalok, asziszik régen nem volt kilengés? Ó, ha a szénaboglyák beszéllni tudnának! Meg a parkunk, amit csak Mauthner szállónak montunk, méghozzá többcsillagosnak. Magam is ott tuttam, meg, hogy a férfiak nemcsak képletesen, de ténylegesen is külömböznek tőllünk, nőktől. Mondhatni tallán én voltam az utolsó fölvilágosult, a többi velem egykorú már rég tutta, mitől döglenek a legyek, de mit tehetek, én ilyen erkölcsös nevellésbe részesültem, aminek azér volt jó oldala is, ha az elharapózó művi vetéllésekre gondolok, ami engem szerencsére elkerült és nagy a valószínűsége, hogy ez így is fog maradni. Viszont aszt is meg lehet nézni, hogy mióta olyan csúnyán megritkították a parkot és tiszta átláccó lett az egész, rohamtempóba csökkent a helybefalui szaporulat. Amikor én még a jövendő Márja-lányokkal koptattam az iskolapadot, még öccáz tanullót számlálhattunk, mos meg nincs ennek a fele se óvódástul. Nem tudom, ez hova fog vezetni, pláne, hogy már város vagyunk, a végén még kihalt város leszünk és porcicákat fog fújni a szél a nemsokára fölavatandó vadiúj útszakaszon. Nem is bosszankodok ezen, inkább az eget nézem, mer ott messze fenn látom a repüllőgépeket és odaképzelem magam tizenkét évvel ezelőttre, amikor mindenki engemet féltett, hogy nem fogom bírni a repüllést, de én maj kiugrottam a bőrömből és végignevettem az utat és csak nésztem, hogy kanyarog a Duna, nem is gondoltam volna és láttam a Bákkingem palotát is és szerintem Erzsébet épp reggelizett, kicsit köd volt, de így is eltuttam képzelni. És végigörömköttem az egészet cakkumpakk londoni átszállás után egészen Afrikáig. Teccettek még a széllökések is és nem féltem, hogy be kellett kapcsolni az öveket. Kicsit kicsi volt a hely, de gyakran hosztak ennivalót, olyat, amit addig még nem ettem és mindent megettem, becsuktam a szemem és aszt montam, hogy mindenre emlékezni fogok és ez így is van. Főleg, mióta itt a világháló, olyan nap nincs, hogy ne nézném meg Fokvárost, és ne néznék repüllőgépes oldalakat, főleg bőing 747-eseket, mer olyannal repültünk. Visszafele, meg milyen érdekes az élet, egy arab illetőségű egyén mellé kaptam ülőhelyet, akinek külön speciális ételeket hosztak, amikbe nem volt hús. Én kínálgattam a savanyúcukrot neki, de nem fogatta el, azér a lányom fotóját megnészte. Montam, hogy ő vár haza. Igyekesztem konfliktusba kerülni vele, hogyha esetleg gépeltérítő, akkor velem kíméletes legyen és csak mongyuk erőszakoljon meg, de az életemre és a becsületemre ne törjön. De mégse volt eltérítő, lehet tapasztalatszerzésből utazott, mer csak rá négy évre történt az ikertornyos támadás és az is Amerikába, nem Afrikába, lehet, csak elterelésként utazgattak össze-vissza a világba. Jól megnésztem az ikertornyos gyanúsítottakat, de nem hasonlítottak az én arabomra, lehet, hogy mégis békés szándékú volt, mosolyogni éppen mosolygott. El is gondolkoztam azon, hogy mit éreznék a gépen, ha tudnám, hogy meg fogok halni. Erre nem tudok jó feleletet adni, mer én annyira el akartam menni Afrikába, hogy aszt montam, hogy ez is benne van a pakliba és kész. A másik meg az, hogy hogyan lehet olyat csinálni, hogy mások halálát okozom. Ez nem fér a fejembe. A hazaszeretet nem ez és nem ilyen, szerintem. Lehet, hogy az Abdul-fajták lesznek ilyenek, akikkel nem jól bánnak gyerekkorukba? Ez a fiatal Abdul is, látni, hogy szívesen verne ő is. Mos már biztos, hogy kikezelem szegénykét, nehogy gépeltérítőként végezze, ezzel az éles elmével és gyönyörű testtel. Valamikor én is ilyen voltam, csak lányba. Szerencsére az éles elmém megvan, a testemen meg dolgozom. Ez mongyuk nem lenne probléma Afrikába, mer ott a kutyát se érdekli, hogyan néz ki a másik. Ott nincsenek Márja-lányok, meg Berták, meg Terusok, meg még Bözsi se, hogy dicsérjenek szembe és kibeszéjjenek a hátad mögött, asztán eszt meg visszamongyák. Ott, Fokvárosba csak kiteszed az uccára a lábod és szabad vagy. Ha közellítesz a zebrához és nem az állathoz, hanem a fölfestett csíkokhoz, az autósok megállnak és mosolyogva várják, mit teszel. A boltba, mindenhol mosolyognak. Ha véletlenül hozzádérnek a tömegbe, elnézést kérnek. Ha levetkezel fürdőruhába, nem bámulnak meg, hanem fecsegnek veled tovább. Ott nem az a fontos, hogy milyen vagy kívül. A Bözsink eszt képtelen fölfogni. Mindég aszt kérdezi, mikor felejted már el Afrikát? Nem hiszi el, hogy két hét is egész életre hatyhat nyomot, mint az első szerelem is. Az ember odavágyódik vissza, ahol tökéletesen boldog volt és nem számít, hogy az egy perc volt, egy év vagy két hét. Csak tudnám valahogy kifűrkészni, hogy mongyuk tíz év múlva nem pont Afrika felett fognak-e robbantani a terrorista elszáncságú emberek, mer kiszámoltam, hogy addigra összebírok spórolni annyit, hogy elutazhassak, akár azzal a mocsok Jóskával, akár nélküle., de az fiksz, hogy csak odafelé veszek repüllőjegyet, ami, most jut eszembe, nem is lehet, mer bisztosítani kell az afrikaiakat, hogy nem maradok ott. Mindegy, legfennebb bukok egy kis pénszt, de én onnan vissza nem jövök, az holtziher.