Jóska eccer részegen egy rakás birkát kimiskárolt, Gyuri meg kóstolgatta
Bözsinkkel aszt tárgyaltuk, hogy milyen csodálatos dolog életet adni. Bözsi teljesen odavolt a gyönyörtől, félig megkötöttem a télre való sálat, mire abbahagyta a női nem és az élet magasztallását, így végre megkérdezhettem, hogy akkor ő mér nem szült.
- Hülye vagy? Erre a világra? – kérdeszte és megnyugottam, hogy a régi logikával gondolkodik, nagyon rosszul esne, ha változás állna be a Bözsibe, nekem ő az eggyetlen bisztos pont az életembe, sarok- és ékkövem ő. Ezután áttértünk arra, hogy a második legszentebb dolog az életbe az életmentés, vagyis visszaadni a már elszállni készülő életet, ha leheccséges. Sajnos az édesanyám életét nem tuttam visszaadni és Bözsi se az övét, meg neki már apukája sincsen, tejjesen árvaleány, mindig mongya kéthetente szombatonként, hogy menek, megmosom az árvalányhajamat. Szokom is mondani, hogy néha annál lejjebb is merészkedhetne, de még mindig így is ő az eggyik legigényesebb testű ismerősöm helybefaluba. Remélem az ő életét nem kell megmentenem, szeretnék előbb én meghalni, pont elég volt az utóbbi időbe a veszteségekből, csoda, hogy a szívem nem szakatt még meg, jó erős sváb géneket örköltem úgy láccik, de azér persze anyutól is van valami, bár ők és így én is, Tököli Imréig vezetik vissza a családfát, aki azér nem volt egy tökölődös fickó a neve ellenére se, jól elcsábította a kétgyerekes Zrínyi Ilont. Szóval legutóbb, amikor a Bözsinkkel életet mentettünk vártuk az érdemérmet, de nem kaptuk meg, csak utóllag jutott a fülünkbe, hogy végülis egy részeg asszonyt szállítottunk akarattya ellenére mentővel a kórházba, ahol végül jól kialutta magát, miután az ügyelletes orvos mérgébe, hogy fölköltöttük, mer mi Trabanttal bekísértük az ájult egyedet, persze, mer nagyon vágyóttunk a dicséretre, kimosta a gyomrát. A gyomormosástól meg az alany lett fölöttébb mérges ránk, úgyhogy végülis szereztünk két haragost magunknak, pedig úgy indult az egész, hogy ojjan tizenhat-tizenhét évesek lehettünk, a Bözsi meg én, az öcsém meg két évvel fiatalabb, a mai napig is annyival fiatalabb, ebbe nincs változás. Anyuék a Rába SZOT üdülőbe üdültek Győrbe, így szabad volt a vásár, ezér olyan éjfél körül mentünk haza, Bözsi is hozzánk, mer megengették a szülei, hogy nálunk aluggyon. Addig meg a harmadik barátnőnknél voltunk, akinek a szobája ablakja nagyon értékes helyen volt, ma már nagy pénzeket elkérhetne a helybefalui tévétől, ha onnan közvetittenék a falu, oppárdon a városunk koncentrált eseményeit, vagyis egyenest a kocsmaajtóra nézett és mi is nésztük az ablakkal együtt. Ez volt akkoriban a legfelkapottabb szórakozóhely presszóval egybekötve, de az nem mindig működött, jobbára csak hétvégén, de akkor mindig éllőzenével, itt zenélt szegény Ede is a Rió Trióban. De amikor életet mentettünk, akkor csak a kocsma volt nyitva, mi meg este nyóctól nésztük a fölhozatalt, ki megy be az ajtón. Nem mondom, nem volt a legjobb férfianyag, amit ott láttunk, és nem is gondoltam volna, hogy már akkor fikszéroztam a most már volt férjemet, föl se tűnt az ő alacsonyságával, meghát ott volt a mocsok Jóska is, bezzeg őtet megjegyesztem, mer már elejibe is reá fájt a fogam. Na, ez a harmadik barátnőnk csak fanyalgott a kínálatot nézegetve, nem is maratt idehaza, a nagy büdös Budapestre ment, fogott magának egy orvost, még dolgoznia se kell, otthon unatkozik, nevelli a gyerekit meg a rakás macskáját és nem boldog. Akkor meg mi értelme volt finnyáskodni? Nem mondom, mi sem vagyunk olyan nagyon boldogok, de az esélye még megvan reája, viszont unatkozni nem unatkozunk, ez az előnye megvan a helybefalui életnek és így végülis mi jártunk jobban. Amikor életet mentettünk, akkor még mindeszt nem tuttuk, akkor még egy szép életre voltunk elszánva, és éjfélkor, hazafelé menet ez teljesen reális vagyis megvalósítható életcélnak tűnt. A hazaúton hallgattam a Bözsi hülyeségeit, mer ő nem később kezdett furcsának lenni, hanem röktön, kiskorától, amikor eccercsak nyöszörgésre lettünk figyelmesek, mielőtt épphogy bekanyarottunk az uccánkba. Ha bevesszük a kanyart, még így, lassan, gyalogosan is, sose figyelünk föl a nyöszörgésre, de így igen. Közelebb mentünk, mer akkoriba még ártatlanok voltunk és nem féltünk senkitől és semmitől. Ráhajoltunk a nyöszörgés tárgyára és mingyár láttuk, hogy ez nem is a tárgya, hanem az alanya. Egy idős néni nyöszörgött, de álmába, amit mi ájulatnak véltünk. Ketten voltunk, jó erőbe, ezér elhatároztuk, hogy elcipeljük hozzánkig, kibírjuk aszt a tíz métert és otthon jobban szemügyre vesszük a nénit. Így is történt. Nálunk leültettük egy székre és akkor hőköltünk vissza, mer csupa vér volt az arca, a mellkasa és a karjai is vérbe ásztak. Én ettől nem ijettem meg, csak a Bözsi, hányta is a kereszteket, de nem rendesen jött ki belölle az étel, hanem a kezével vetette őket, pedig akkor aszt még annyira nem szabadott, bár helybefaluba sose tiltották, akárki is mehetett templomba. Meg az öcsém ijett meg annyira, hogy kiugrott az ablakon és elszalatt a baráttyához és ott is aludott. Én addig lemozsdattam a nénit, szemrevételesztem a sebeit, vittem mullpólyákat, meg sebhintőport meg tapaszt és a félig ájuldozó Bözsinkkel elláttam a közben kómába esett nénit. Nekem azér nem jelentett gondot ez az egész, mer az anyu védőnő volt, én beleszülettem az egésségügybe meg az elsősegélyre, tanfolyamot is végesztem és tartottam is. Úgy döntöttünk, hogy kihívjuk a mentőket, mer nagyon súlyosnak tűnt az állapottya a néninek. Nagy szerencse volt, hogy akkor helybefaluba volt mentőállomás, de ölég messze, ezér egy közelbe lakó ismerős fiúhoz mentünk, hogy segíccsen értesíteni a mentőket. Olyan szerencsénk volt, hogy ez a fiú épp beszélgetett az eggyik baráttyával, aki később papp lett, nem is rossz papp, ügyes, dicsérik, de akkor még próbálkozott a lányoknál, de nem sok sikerrel, így érthető, hogy papp lett, de akkor ő eszt még nem tutta, még rengeteg visszautasítás előtt állt, de még eszt se tutta. Milyen érdekes is ez, hogy az ember visszaemlékszik dolgokra és már tuggya, hogy miből mi lesz, kicsit hátborzongató, őszintén szólva. De maraggyunk a mentésnél. Szóval ez az ismerős fiú meg a leendő papp azonnal Trabantba ugrott és följött hozzánk. A leendő pappot meg a Bözsinket nálunk hatytuk, bár mindketten féltek, hogy meghal a néni, de nekünk muszáj volt mentőér menni. Elis mentünk, elmontam, hogy milyen súlyos beteget őrizek otthon. Kijött a mentő és ők legalább megdicsértek és bepakolták a nénit és vitték be a városba a kórházba, mi meg utánuk. Asztán a kórháznál vette észre a barátom, hogy elhagyta a buksztárcáját, tele pénzzel, persze az akkori régi pénzekkel. Nekem a húsz forintos volt a kedvencem, a papíron széttárulkozó hőssel. Kár, hogy már nincs olyan a mostanin, bár papírhuszas sincsen. Na, az ügyeletes orvos kikászállódott az ágyból és fölvette a kókatt nénit, nézett ránk pislogva, az orvos, nem a néni, de látta, hogy nagyon kéccségbeesett arccal nézünk, ezér aszt monta, hogy mindent megtesznek, hogy megmencsék az életét és nagyon köszöni, hogy ilyen rendes fiatalok vagyunk. Hát hógyne, a Bözsink maga az ártatlanság most is, volt ugye egy leendő papp, a barátom is rendesnek mondható, engemet meg ítéljen meg a történelem, mongyuk ne helybefalu, mer nagyon csúnya szája van az itteni népeknek, ha úgy alakul. Igazából nekem elmesélte később a helybefalui mentős, hogy ők végigröhögték az utat, mer egy ismerős alkoholista középkorú hölgyet vakartunk ki az árokból, ahol rencerit kiszokott kötni. Csak úgy bűzlött a pálinkától, amit mi fogalmam sincs, hogyan nem tuttunk észrevenni. A dokit csitították, bár nagyon berágott, ezér a néninek kimosta a gyomrát, nem is kímélletessen, aszt monta, hátha ez elveszi a kedvét az ivástól. A néni is nagyon dühös volt ránk, egy ideig télleg nem járt kocsmázni, mer félt, hogy az útvonalunkba fekszik és rátalálunk és a doktor beváltya a fenyegetőzésit, és megint kimossa a gyomrát. Biszton állíthatom, hogyha kellett volna, mi mentettünk volna, ahányszor kellett volna. De szerencsére többször nem és a barátom buksztárcája is meglett. A Trabant tetejére tette és onnan esett le és a városból lépésbe gurultunk helybefaluig, mindent megnéztünk, minden helyet, ahol az autóval megfordultunk és végülis a mentőállomásnál lett meg a buksztárca. Szerintem ez egy szép történet. Ma már inkább, hiába tudom, hogy az alkoholizmus betegség, én eszt nem bírom így fölfogni, ez csak a Bözsinknek sikerül, én, ha alkoholistát látok, inkább kikerülöm és, ha a Jóska visszajönne hozzám és inna, mentés helyett inkább jó nagyot belerúgnék, ahogy ez nemegyszer meg is történt, amikor még itt volt mellettem, ezér most nem is tudom, mér vágyom arra, hogy megint itt legyen, úgy láccik végzetes vonzereje van.
- Hülye vagy? Erre a világra? – kérdeszte és megnyugottam, hogy a régi logikával gondolkodik, nagyon rosszul esne, ha változás állna be a Bözsibe, nekem ő az eggyetlen bisztos pont az életembe, sarok- és ékkövem ő. Ezután áttértünk arra, hogy a második legszentebb dolog az életbe az életmentés, vagyis visszaadni a már elszállni készülő életet, ha leheccséges. Sajnos az édesanyám életét nem tuttam visszaadni és Bözsi se az övét, meg neki már apukája sincsen, tejjesen árvaleány, mindig mongya kéthetente szombatonként, hogy menek, megmosom az árvalányhajamat. Szokom is mondani, hogy néha annál lejjebb is merészkedhetne, de még mindig így is ő az eggyik legigényesebb testű ismerősöm helybefaluba. Remélem az ő életét nem kell megmentenem, szeretnék előbb én meghalni, pont elég volt az utóbbi időbe a veszteségekből, csoda, hogy a szívem nem szakatt még meg, jó erős sváb géneket örköltem úgy láccik, de azér persze anyutól is van valami, bár ők és így én is, Tököli Imréig vezetik vissza a családfát, aki azér nem volt egy tökölődös fickó a neve ellenére se, jól elcsábította a kétgyerekes Zrínyi Ilont. Szóval legutóbb, amikor a Bözsinkkel életet mentettünk vártuk az érdemérmet, de nem kaptuk meg, csak utóllag jutott a fülünkbe, hogy végülis egy részeg asszonyt szállítottunk akarattya ellenére mentővel a kórházba, ahol végül jól kialutta magát, miután az ügyelletes orvos mérgébe, hogy fölköltöttük, mer mi Trabanttal bekísértük az ájult egyedet, persze, mer nagyon vágyóttunk a dicséretre, kimosta a gyomrát. A gyomormosástól meg az alany lett fölöttébb mérges ránk, úgyhogy végülis szereztünk két haragost magunknak, pedig úgy indult az egész, hogy ojjan tizenhat-tizenhét évesek lehettünk, a Bözsi meg én, az öcsém meg két évvel fiatalabb, a mai napig is annyival fiatalabb, ebbe nincs változás. Anyuék a Rába SZOT üdülőbe üdültek Győrbe, így szabad volt a vásár, ezér olyan éjfél körül mentünk haza, Bözsi is hozzánk, mer megengették a szülei, hogy nálunk aluggyon. Addig meg a harmadik barátnőnknél voltunk, akinek a szobája ablakja nagyon értékes helyen volt, ma már nagy pénzeket elkérhetne a helybefalui tévétől, ha onnan közvetittenék a falu, oppárdon a városunk koncentrált eseményeit, vagyis egyenest a kocsmaajtóra nézett és mi is nésztük az ablakkal együtt. Ez volt akkoriban a legfelkapottabb szórakozóhely presszóval egybekötve, de az nem mindig működött, jobbára csak hétvégén, de akkor mindig éllőzenével, itt zenélt szegény Ede is a Rió Trióban. De amikor életet mentettünk, akkor csak a kocsma volt nyitva, mi meg este nyóctól nésztük a fölhozatalt, ki megy be az ajtón. Nem mondom, nem volt a legjobb férfianyag, amit ott láttunk, és nem is gondoltam volna, hogy már akkor fikszéroztam a most már volt férjemet, föl se tűnt az ő alacsonyságával, meghát ott volt a mocsok Jóska is, bezzeg őtet megjegyesztem, mer már elejibe is reá fájt a fogam. Na, ez a harmadik barátnőnk csak fanyalgott a kínálatot nézegetve, nem is maratt idehaza, a nagy büdös Budapestre ment, fogott magának egy orvost, még dolgoznia se kell, otthon unatkozik, nevelli a gyerekit meg a rakás macskáját és nem boldog. Akkor meg mi értelme volt finnyáskodni? Nem mondom, mi sem vagyunk olyan nagyon boldogok, de az esélye még megvan reája, viszont unatkozni nem unatkozunk, ez az előnye megvan a helybefalui életnek és így végülis mi jártunk jobban. Amikor életet mentettünk, akkor még mindeszt nem tuttuk, akkor még egy szép életre voltunk elszánva, és éjfélkor, hazafelé menet ez teljesen reális vagyis megvalósítható életcélnak tűnt. A hazaúton hallgattam a Bözsi hülyeségeit, mer ő nem később kezdett furcsának lenni, hanem röktön, kiskorától, amikor eccercsak nyöszörgésre lettünk figyelmesek, mielőtt épphogy bekanyarottunk az uccánkba. Ha bevesszük a kanyart, még így, lassan, gyalogosan is, sose figyelünk föl a nyöszörgésre, de így igen. Közelebb mentünk, mer akkoriba még ártatlanok voltunk és nem féltünk senkitől és semmitől. Ráhajoltunk a nyöszörgés tárgyára és mingyár láttuk, hogy ez nem is a tárgya, hanem az alanya. Egy idős néni nyöszörgött, de álmába, amit mi ájulatnak véltünk. Ketten voltunk, jó erőbe, ezér elhatároztuk, hogy elcipeljük hozzánkig, kibírjuk aszt a tíz métert és otthon jobban szemügyre vesszük a nénit. Így is történt. Nálunk leültettük egy székre és akkor hőköltünk vissza, mer csupa vér volt az arca, a mellkasa és a karjai is vérbe ásztak. Én ettől nem ijettem meg, csak a Bözsi, hányta is a kereszteket, de nem rendesen jött ki belölle az étel, hanem a kezével vetette őket, pedig akkor aszt még annyira nem szabadott, bár helybefaluba sose tiltották, akárki is mehetett templomba. Meg az öcsém ijett meg annyira, hogy kiugrott az ablakon és elszalatt a baráttyához és ott is aludott. Én addig lemozsdattam a nénit, szemrevételesztem a sebeit, vittem mullpólyákat, meg sebhintőport meg tapaszt és a félig ájuldozó Bözsinkkel elláttam a közben kómába esett nénit. Nekem azér nem jelentett gondot ez az egész, mer az anyu védőnő volt, én beleszülettem az egésségügybe meg az elsősegélyre, tanfolyamot is végesztem és tartottam is. Úgy döntöttünk, hogy kihívjuk a mentőket, mer nagyon súlyosnak tűnt az állapottya a néninek. Nagy szerencse volt, hogy akkor helybefaluba volt mentőállomás, de ölég messze, ezér egy közelbe lakó ismerős fiúhoz mentünk, hogy segíccsen értesíteni a mentőket. Olyan szerencsénk volt, hogy ez a fiú épp beszélgetett az eggyik baráttyával, aki később papp lett, nem is rossz papp, ügyes, dicsérik, de akkor még próbálkozott a lányoknál, de nem sok sikerrel, így érthető, hogy papp lett, de akkor ő eszt még nem tutta, még rengeteg visszautasítás előtt állt, de még eszt se tutta. Milyen érdekes is ez, hogy az ember visszaemlékszik dolgokra és már tuggya, hogy miből mi lesz, kicsit hátborzongató, őszintén szólva. De maraggyunk a mentésnél. Szóval ez az ismerős fiú meg a leendő papp azonnal Trabantba ugrott és följött hozzánk. A leendő pappot meg a Bözsinket nálunk hatytuk, bár mindketten féltek, hogy meghal a néni, de nekünk muszáj volt mentőér menni. Elis mentünk, elmontam, hogy milyen súlyos beteget őrizek otthon. Kijött a mentő és ők legalább megdicsértek és bepakolták a nénit és vitték be a városba a kórházba, mi meg utánuk. Asztán a kórháznál vette észre a barátom, hogy elhagyta a buksztárcáját, tele pénzzel, persze az akkori régi pénzekkel. Nekem a húsz forintos volt a kedvencem, a papíron széttárulkozó hőssel. Kár, hogy már nincs olyan a mostanin, bár papírhuszas sincsen. Na, az ügyeletes orvos kikászállódott az ágyból és fölvette a kókatt nénit, nézett ránk pislogva, az orvos, nem a néni, de látta, hogy nagyon kéccségbeesett arccal nézünk, ezér aszt monta, hogy mindent megtesznek, hogy megmencsék az életét és nagyon köszöni, hogy ilyen rendes fiatalok vagyunk. Hát hógyne, a Bözsink maga az ártatlanság most is, volt ugye egy leendő papp, a barátom is rendesnek mondható, engemet meg ítéljen meg a történelem, mongyuk ne helybefalu, mer nagyon csúnya szája van az itteni népeknek, ha úgy alakul. Igazából nekem elmesélte később a helybefalui mentős, hogy ők végigröhögték az utat, mer egy ismerős alkoholista középkorú hölgyet vakartunk ki az árokból, ahol rencerit kiszokott kötni. Csak úgy bűzlött a pálinkától, amit mi fogalmam sincs, hogyan nem tuttunk észrevenni. A dokit csitították, bár nagyon berágott, ezér a néninek kimosta a gyomrát, nem is kímélletessen, aszt monta, hátha ez elveszi a kedvét az ivástól. A néni is nagyon dühös volt ránk, egy ideig télleg nem járt kocsmázni, mer félt, hogy az útvonalunkba fekszik és rátalálunk és a doktor beváltya a fenyegetőzésit, és megint kimossa a gyomrát. Biszton állíthatom, hogyha kellett volna, mi mentettünk volna, ahányszor kellett volna. De szerencsére többször nem és a barátom buksztárcája is meglett. A Trabant tetejére tette és onnan esett le és a városból lépésbe gurultunk helybefaluig, mindent megnéztünk, minden helyet, ahol az autóval megfordultunk és végülis a mentőállomásnál lett meg a buksztárca. Szerintem ez egy szép történet. Ma már inkább, hiába tudom, hogy az alkoholizmus betegség, én eszt nem bírom így fölfogni, ez csak a Bözsinknek sikerül, én, ha alkoholistát látok, inkább kikerülöm és, ha a Jóska visszajönne hozzám és inna, mentés helyett inkább jó nagyot belerúgnék, ahogy ez nemegyszer meg is történt, amikor még itt volt mellettem, ezér most nem is tudom, mér vágyom arra, hogy megint itt legyen, úgy láccik végzetes vonzereje van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése