22. Történés - Csajszi néni beteg

Jóska fűnyírás előtt, egy melleg nyári napon

A testi eleseccség szívszorittó tüneteit véltem felfedezni magamon már nemcsak e napon. Gondútam, tán a kimondatatlan bizsergés jáccik vellem, hisz hónapután lesz a jelmezbál, amitő sorsom jobbrafordullását várom és igen erőssen óhajtom. De nem. Ráz a hideg és nemcsak akkó, amikó a Francira nézek, ahogy szerelli az otómata mosógépemet és közbe-közbe köp eggyet-eggyet a mosdóba, mer felvan gyüllemelve a slájm a tüdejibe és attó meg kell szabadúnia, de aszt senki nem monta, hogy pont az én kézmosómba kell belepöknie. Töllem asztán ne várjon borravalót, úgyis feketén, számla nékül dolgozik, mint itt, helybefaluba szinte mindenki. Nem is érné meg semmit se csináni külömben. Örüjjön az állam, hogy így próbáll segíteni magán, aki csak tud és nem lop, meg nem rabol ebbe az ínységes időbe. Mongyuk az is az igassághó tartozik, hogy kevézsbé ínséges időbe se mindenki adott számlát, csak végig kell sétálni az uccákon és megnézni a házakat, van egy-két kirivvó eset, amirő nehéz elképzeni, hogy például a Zsuzsa néni meg a Jóska bá segiccségével fölhúzott épülettye az a Sanyinak és a Jolánnak. Ha tuttam vóna, hogy rongyokbú, meg használt bútorokbó ijjenképpen meg lehet gazdagodni, hát nem utasittom vissza a Karcsi vagy mos má Kárl ajánlattyát húsz évvel ezelőttrű. És nemcsak gazdag lennék, de tejjessen föl is térképeszhettem vóna eggyes családok gazdasági helyzettyét. De nem baj, a kellő információkhó így is hozzájutok, hála a Bözsinknek. Most is elküldöm majd egy kistérségi informácijócserére a körzeti Sanyi doktor rendellőjébe, szívja be magába a friss adatokat, meg kérjen egy kis fölvillágosittást, mit is kéne csinálnom az én betegségemmel, mer én orvoshoz csak tejjesen végszükség esetén megyek, ami most tán még nem áll fönn. Bár a végtagjaim is naggyon fájnak, fáslizom a lábam, masszéroztatom a Bözsivel a vállam meg a hátam, de nem lett sokkal könnyebb. A következő stácijó valamelyik tévédoktor fölhívása lesz. Nemigen hittem ezekbe a dógokba, de múltkor a Piri, miután kapott szegény megint egy adag megérdemelt verést a férjétő, felhífta a Tamás távgyógyászt, aki ijjen messziről megállapította, hogy a gerincével van a baj és fogott egy mosógépfüttőszálat, azzal kilengette a Piri baját és azonmód, ott helybe a stúdióba csavaró-tekerő mozdulatokkal megis műtötte a Pirit, közbe meg kérdeszte, hogy mit érez. A Piri monta, hogy zsibbad a lába és fáj a dereka, de mintha már enyhülne a fájadalom. Hihetetlen vót az egész, tejjesen elvótam káprásztatva. Pedig én nem szeretem se a hókuszpókuszt, se a babonát, annál én sokkalta tanútabb vagyok, de a szememnek csak hihetek. Nem gondónám, hogy a Piri zsibbadását a lányom barátnőjének a kisfia okoszta vóna, pontosabban a meccsbokszgyűjteménye, amire a Piri ráült, de azér él bennem egy kis gyanúper. Maj még utánnajárok a dógoknak. Csak a torkom ne fájna, meg ne lenne hányingerem, mint a Zsókának, aki negyven is elmúlt má és mos várja a harmadik gyereküket, ez úgynevezett nemtervezett baba, ahogy itt helybefaluba a gyerekek közel fele, de nem úgy híjják őket élőszóval, nehogy traumájuk legyen és később emiatt legyenek az alkohol lenemültetett rabjai, pláne drogisták, de nem ojjan drogisták, mint a Márti a gyógytrutyijaival, hanem kábszeres, de nem, mit a Vili, aki kábeltévéjavittónak képzelli magát, hanem kábittószerélvező. Mi a nemtervezett helyett úgy mongyuk reájuk, hogy szerelemgyerek, arró má mindenki tuggya, hogy a parkcenterbe fogantak. Ha megtuggyák, szerintem ez is trauma lesz nekik, de majd ők is ott fogják fogantatni az ő gyerekeiket, mer titkos kapcsollatból fognak születni ők is, mer ez nállunk már hagyomány és hagyományossan szinte sose fogaggyák el a szülők a gyerekük párját első látásra. Én se fogattam vóna el, ha a Béla lett vóna a kiszemelt vőjelöltem, mer, hogy valami nem kerek nálla, az fiksz, pedig nem lenne rossz szakmája, ács az istenatta, csak kitört belölle a művészkedés és minden szál deszkát meg gerendát kifarag, aszt mongya az örökkévallóságnak. Az lehet, de nincs is munkája, mer sosem készül el időre, maj tallán az örökkévallóság végin, nincs az a megrendellő, aki kivárja, hogy végezzen. Megkérdesztük már tölle, miér nem farag szobrokat, aszt még látnák is az emberek, nem kéne senki padlására fölmászni műélvezetet élvezni, de aszt monta, neki az nem kihavás, mint vót a cselendzsdéj itt, helybefaluba. Mi is benevesztünk ebbe a felemellő világjátékba. Vállalni kellett valami sportolást vagy legallábis testmozgát, ám jószerivel csak imitálta mindenki a dolgot, mint szegény Hánzi a házaséletet. Persze vót, aki rendessen megerőltette magát, például a pógink, aki képes vót és elsöpört a hivatal előtt, demonsrálva, magyarul megmutatva, neki nincs takargatnivallója, a maga házatáján kezdi a rencsinállást. De mindenki tuggya, hogy ez píártevékenység, azaz reklámfogás. Azér jó vót nézni, hogy eccer őtet is láttuk valóságos munka közbe. Jaj, beszakad a hátam, én nem tudom mi lesz, de nekem szombaton ott köll lennem a spórcsarnokba, mer ojjan hírt kaptam, amitő a szívem megállt kerek három másodpercre: a Jóska hajlandó vót indiánnak beőtözni. Ez már jelent vallamit, többek között aszt, hogy nekem meg indiánlányként kell megjelennem. Sürgőssen gyógyulásra fogom magam. Nagy segíccségemre van a rohamos felépüllésembe a Jóska egy régebbi fotója. Még a boldog békeév egy szép meleg napján kaptam lencsvégre, ahogy épp a fű nyírásának készülődött neki. Most aszt nézegetem és érzem, ahogy enyhül a fájdalom, ijjen szép emberér érdemes megküzdenem az influenziával és a többi, alattomban támadó ellenségemmel, a helybefalui kikapós asszonyokkal.