28. történés - Csajszi néni Józsefet köszönt

Gizus szivarhamuja adott erőtt nem ellöszőr

Ma van annak a mocsok Jóskának a nevenapja. Muszáj ilyen jelzővel ellátnom, hijába az eggyetlen nagy szerelmem az összes többi közül és óta. Elvonulcságomban sem voltam tétlen és kiderítettem, hogy nem a Jóska megszemélyesítette ingyán hagyott helybe olyan jólesően a spórcsarnokba. Most már úgy érzem, hogy egye rossebb, ami kis idő visszavan nekem ebből a földi életből aszt má tőcsem kellemesen, ha nem a Jóskával, hát nem a Jóskával. Habár épp a mai napon beszégettünk szűk körbe a világhálón, hogy rengeteg buddhista, szám szerint legalább százmillijomtizenötmillijomhatszáztizen-
háromezernegyvennyóc a hozzávetölleges számuk, asziszi, hogy nem eggyetlen életünk van, hanem állandóan újjászületünk. Ez elég érdekes, jó sokan vannak jó nagy tévedésbe. Szerintem elfáradunk mi, hogy újra élni akarnánk, bár itt helybefaluba is rengeteg öregasszony és öregember van, aki ragaszkodik a kis életéhez, pedig a gyerekeik bedugják őket a helyi öregotthonba, ahol rendesek ugyan, de milyen rossz az, ha nem érzik a gyermeki szeretetet. Én is félek kicsit, micsinál maj velem a gyerekem, de még jól bírom magam, reméllem sokáig így maradok. Most, hogy így belegondótam, lehet hinni fogok az újjászületésbe, mer abba őszintén szólva nem vagyok bisztos, hogy a mennyországba jutok. Most inog a hitem. Hogy fogom eszt elmondani a Márja-lányoknak? A buddhisták számáról meg aszt monta a Bözsi, hogy ő else tuggya képzelni, hova fér el ennyi ember. Itt helybefaluba saccperkábé kétezernégyszázan vagyunk, mégis alig férünk el egymás mellett, ha mégis, sokszor egymás idegeire megyünk és kész a konflis. Persze nem konflis, ahogy a Bözsink mongya, hanem komfliktus a helyes meghatározás, de már fáratt vagyok őtet is kijavittani. Szerintem ez a tavaszi fáraccság lehet, ami minden évben ledönt a lábamról, bár tavaly ilyenkor ebbe a Jóskának is vezettő szerepe vót, már a lábomról valló ledöntésnek. De nem akarok nosztalgijázni, mer egyrészibű elbőgöm magam, másrészt, meg hol van a tavalyi hó!? Az idei van épp itt, no nem nálunk, hanem egy kedves ismerősnél az országunk északkeleti részin. Meg hát időm sincsen epekedni, mer beíratkosztam egy tanfolyamra. Igen, ijjen vén fejjel még tanúni szeretnék. A másik okom meg a társkeresés. Városba van a képzésünk, és amilyen az én szerencsém, a csoportunkba egyetlen hímnemű férfi jár és csak az egyik oktatónk szintén férfi, de nem az esetem, s ami még rosszabb, úgy látom én se vagyok az övé. El se merem árulni a Márja-lányoknak, hogy mi a hivatallos neve a tanfolyamnak, mer még asziszik, hogy nagyzolok, pedig ők nagyon monták, hogy mennyek csak. A Gizus még a szivarja hamujából is kióvasta, hogy sikeressen elfogom végezni, ez adott kellő bátorságot, hogy jelentkezzek. Meg a Szamanta, aki szintén helybefalui, csak kicsit fiatalabb nálam. Aszt monta: - Ne aggóggy, anyus, majd én vigyázok rád! – így, ilyen szépen tegez, habár majnem húsz év korkülömbség van kösztünk, de én szeretek fiatalok köszt lenni és aszt se bánom, ha tegeznek, csak kellő tisztelettel bánnyanak velem. Na, ez a Szamanta se egy eccerű lány, de aszt már írtam, hogy itt helybefaluba távolról se átlagos emberek élnek. Inkább átlagon aluliak, ritkábban átlagon felüliek, mint amilyen én magam vagyok, meg ez a Szamanta is. Szerencsére nem ez a hivatallos neve, bár az sem kevésbé borzasztó, mer az meg Timotea. Ez a Timoteusz női megfelelője. A rossebb se érti, hogyan engedhet meg ilyen neveket az akadémia. Bár ojjan mindegy, sváb vezetékneve van szegénykének, nem is akármilyen. Angolul például betűzni sem tuggya, mer ojjan betű nincs is az angol ábécébe, igaz az én egyik-másik betűm is korrózium. Szóval úgy lett ő Szamanta, hogy a szülei nagyon szerették a Dallaszt, mi Márja-lányok is imátkosztunk akkoriba Bobiér, nem is hiába. De, mire elindult a sorozat, akkorára már Timotea, röviden Timoti, megszületett. Így az anyakönyvezésével elkéstek. Ezér becenévnek ragasztották rá a Szamantát. Tejjesen illik is rá mosmár: idősebbnek néz ki a koránál, az egyik szeme kisebb mint a másik, issza a viszkit, mint más a vizet és nyughatatlan mint Csoki amikor olajat szagolt. És ez még mind semmi. Valami félelmetes nevetése van. És ez még mindig semmi, mer ami még félelmetesebb az az, hogyha nevet, akkor hátravágja magát, szanaszét repülnek a végtagjai és nem bírja abbahagyni a nevetést. Én nem egyszer ijettem meg komolyan, hogy mingyár hanyattesik vagy lever valamit és nem bírom elkapni. De szerencsére nem. Hiába, a Jóisten gondot visel a részegekre meg az eszementekre. Jó tudni, hogy a Szamantára duplán vigyáz a Jóisten. Az is igaz, hogy eszement, de egybe az is, hogy mégse buta teremtés, mer a mi tanfolyamunkon kívül még jár aranykalászos parasztképzőbe is. Na erről az iskoláról napmintnap beszámol, természetesen életveszélyes kacagások közepette. Tegnap például tehenet fejt, gépekkel, mer már itt vidéken sem ülnek a tehén mellé kézzel fejni, gondolom városba sem ez a divat. Aszt monta, hogy ezek a tantehenek sokkal nagyobbak, mint az ő teheneik és elég félelmetes közel menni hozzájuk, de nem is velük járta meg igazán, hanem a lovakkal, mer lovagolni is szeret, csak az egyik ló leharapta a gyűrűsujja első percét. Már megbeszélte, hogy plasztikáztatni fogja. El is magyarászta a műtét menetét, de szerintem nem ér annyit az egész, nem is feltűnő, hogy csonka az ujja. A fogaival is baj volt, mer vagy annyi vagy akkora fogai voltak, hogy nem fértek a szájába és ritkítani vagy mit kellet szegénykének. Nem is csodálom, hogy rászokott a viszkire. De most inkább a Jóskákhoz szólnék, Szamantáról majd még meséllek, mer igen érdekes egy teremtménye a természetnek. Azér, mer énnekem ilyen Jóska adatott, azér én még a többi Józsit szeretem, tisztelem és néhányat még kívánok is. Úgyhogy, ha úgy gondojják a többi Jóskák, hogy személyesen is átvennék szívem minden melegét, nyugottan kopogjanak be, mer a csengőm momentán nem működik. Aki esetleg megfosztya magát kedves társaságomtól, annak innen, a hálóról minden elképzelhető jót kívánok!