38. Történés - Csajszi néni olvas

Ilona-Helénnek szembetűnő a művelcsége

Gondoltam beiktatok néhány pihenőnapot a folyamatos megújulásomba, ami indokolt is, mer eggyelőre nincs pénzem fodrászra meg manikűrpedikűrre, csak majd két hét múlva, addig viszont a lelkemet akarom egyrészt lecsillapítani és kisimítani, másrészt meg a kellő hangulatba hozni párkeresésileg, ha már egyremásra kapom a leveleket fotóstul. A zeneszámok hallgatása állandósult nállam, ahogy van egy kis időm, már hallgatom is hol a jó pörgős számokat, hol a romantikusokat és így vagyok az olvasással is. Rengeteg könyvet olvasok eccerre egyidőbe. Kevés újdonságot, inkább a már eccer végigélvezetteket veszem elő, van kösztük elég sokféle, például romantikusnak mingyár mondhatom a Megtorlást, ami a müncheni olimpián történt sportolólegyilkolások utáni bosszúhaggyárat igaz története, maga a főhös mesélli el, mi hogy volt, habár kicsi és vékonyka a szerelmi szál benne, azér ez az egyik kedvenc könyvem, mer a kémeket szeretem, ha kevésbé is érnek rá szerelmesek lenni. Arra inkább jó a Szamártestamentum, ami középkori francia meséket és bohózatokat foglal magába, amit nem szabad félreérteni, mer nem gyerekmesék, hanem nagyonis megpirongató erotikus történetekről szólnak a történetek, hiába mongyák, hogy milyen erkölcstelen népség a mai, a középkor se volt szebb, azóta érik már az emberiség a pusztullásra, ami azért remélem még várat kicsit magára, mer megakarnám érni az unokám születésit, meg még pár generáció, asztán pusztulhatunk, hacsak addig meg nem javulunk, ahogy a Bözsink is bölcsen megjegyeszte. Ez a fabuláskönyv igen csallóka, mer amellet, hogy pironkodva bár, de jólesik olvasni, eszt azér mondom meg, mer őszinte vagyok, ha nem lennék, elvileg Márja-lány se lehetnék, szóval muszáj némely dologba engedményt tennem és az igasságot mondani, vagyis igen jólesik huncutságokat olvasgatni, csak ennek az a háttulütője, hogy épp nincs senki mellettem, akivel olvasás után jót huncutkodhatnék és ez bizony nem esik jól, viszont így már olyan szinten huncutkodhatnékom van, hogy ha lesz megfelellő alany, akkor máris mehet a huncutkodás részemről és szerintem így egy kicsit kevésbé is vagyok válogatós, nem tettem olyan magasra a mércét, ami a szellemi dolgokat illeti, most nem is az a fontos. E könyv mellett olvasom a Bogáncsot is, ami abszolút nem gyerekes, hanem jó természetközeli szaga van, mint a három házzal odébbi szomszédnak, aki a város kellős közepén disznófarmot tart, iszonyú büdöset, ez ellen is föl kell majd lépnem, ha már teljesen megújultam és a nagyközönség elé lépek az új kinézetemmel. Asztán száz híres emberről megjelent könyvet is nézegetem, és meg kell állapittanom, hogy a frissített kiadásba szerintem belefogok férni, mer itt nem is az a lényeg, hogy hányan ismernek valakit, hanem hogy az illető milyen hatással van a többiekre. Mondhatom, hogy én elég nagy hatással vagyok bárkire, akivel érintkezésbe lépek, eszt szinte mindenki elmongya rólam és csakis pozitív, tehát kedvező megittélés szerint. Nem is tagadom, én csakis jó benyomást akarok gyakorolni mindenkire és már csak azér is bele kell, hogy kerüjjek ebbe a társaságba, mer például én csakis az elfogadás eszméjét terjesztem és se háborút nem robbantottam ki, se nagyobb csatákat, az intrikát se szeretem, abban az Annusunk a mester, de én őtet is mindég csak csillapittom, tehát szerintem a világbékéér is elég sokat teszek, talán nem olyan látványosan, de eddig mindenképp hatásosan, mer világháború még nem robbant ki és ha rajtam múlik, nem is fog. Ennek a taktikáját Lukács Györgytől lestem el, aki Csörcsillről, aki igaziból Churchill és Hitlerről, akit így írunk, írt könyvet. Eszt többször kellett elolvasnom, mire kirajzolódott előttem minden szépsége, de azér nem veszem elő minden évbe, elegem van a háborúkból meg a sok cselezésből teljesen. Habár a napisajtó se jobb, a zizegős, igazi papír, meg itt a neten, ami információforrást találok, igyekszem elolvasni, néha órák mennek el az életemből, hogy olvasom a sok szörnyűséget, meg amit egymásra kiabálnak a még szörnyűbb politikusok, épp azon eszeltem, hogy milyen hülye vagyok én, hogy ezekkel keserítem a mindennapjaimat, ahogy a Bözsi monta, sokkal fontosabb, hogy a Hánzinak használt-e a fickósító, mer az befolyásolja a mi életünket, meg mi is befolyásoljuk a Hánziét, feltéve, ha mi szerezzük be a tablettákat, de az országos események hiába szabják meg a mi életünk irányát, ezellen kitérni nem tudunk, maraggyunk mi csak a mi köreinknél. Hát nem tudom, még vacillálok. Mindenesetre olvasom még a KRESZ-könyvet is, igaz nyolcvanas évek végebeli kiadvány, azóta sokminden változott, de az alapok talán nem, frisset nem akarok venni, mer úgysem lesz autóm, jogsim mégúgyse, csak gondoltam muszáj valami művelcséget ezen a téren is fölszedni, meg hát a hiúság is hajt, ebbe megint őszinte vagyok, hiába, ilyen rohamom van ma, erre bezzeg nincs gyócer, szóval az anyakönyvezett nevén Ilona, aki csak Helénnek hívattya magát, mer szerinte az sokkal jobban kifejezi a valóját vagy mijét, ő bezzeg szerzett jogsit ráadásul mingyár elsőre levizsgázott, a rossz nyelvek szerint azér, mer nemcsak a sebváltót markolta erősen, de eszt az oktató se megerősitteni, se cáfolni nem óhajtotta, ami Helén szerint szeméccség, ugyanis nem igazak a kistérségi információk, ő csakis és szintisztán nem a mellbőségével, hanem az eszével szereszte a gépjárművezetői engedélyt. Most gőzerővel tanulja az autószerellő szakmát a Helén, hogy még ebbe se szoruljon a férfiakra. Az a félelmünk nekünk, Márja-lányoknak, hogy teljessen elfog hidegülni a férfiaktól és a nők baráccsága felé fog fordulni a Helén, bár, ha meggondoljuk, az is jó téma lenne, mi ebbe nem vagyunk olyan válogatósak. Mindenesetre aszt tapasztalom, hogy a művelcség az bizony olykor ártalmas lehet, minimum nem egy alkalommal inkább bonyolittya a dolgokat, semmint könnyítené, jó példa erre a Bözsi, akinek végletekig letisztult a gondolkodása, mindig minden helyzetre tuggya a választ, mer ő asztán nincs ellátva azzal a rengeteg adattal és tudáshalmazzal, mint én, ő csak a bulvármédiába jártas, ahol általába a felvetődött kérdésekre mingyár ott is a felelet, megkönnyítve a kliensek élettyét, néha irgyelem is, de azér mégis jó tudni, hogy ennyire összetett a világ és nemcsak én vagyok az eggyetlen, aki sokmindent nem ért belölle, egy nyittya van a megértésig való eljutásnak: folyamatossan kell próbálkozni.

37. Történés - Csajszi néni megújul

Késztetésem allanya, igen szerelmes fajta

Teljesen beszűkültem mind helyileg, mind emberileg, most, hogy a megújulás úttyára léptem, szinte csak a Bözsinkkel tartom a kapcsolatot, így a külvilág eseményeiről csak az ő szemüvegén át értesüllök, ami ugyebár egyrészt rózsaszín, másrészt torz, nem győzöm kiegyensúlyozni a belső világommal, de azér szerintem elég jól sikerül. Méregtelenítek is, ezér nem is nagyon vagyok kiváncsi a külvilág híreire, mert csak mérgelődnék rajtuk, így meg nem fog a kellő mennyiségű méreg távozni a testemből, más megközellités szerint a természet szent templomából. Én ezekkel a kifejezésekkel mélységesen eggyetértek, csak olyan hosszúak, hogy én példul biztos nem fogok így beszélni, de megnézném aszt az elrugaszkodottat, aki ilyen beszédekkel tölti a saját és a mások idejét. Mink a Bözsinkkel allig vártuk már agusztus huszadikát, mer igaz, hogy helybefalu az idén eszt nem ünnepelte se méltóképp, se méltóképtelenül, mer ugye a várossáavatásra gyűjtötték az energiájukat, meg az sokkal fontosabb is, mint az államalapításunk és István is csak egy szent volt, nem lovag, de azér utólag ez megbocsátható neki, szóval vártuk az ország mínusz helybefalu ünnepét, szépen letelepettünk a kanapéra, vagyis rekaméra, amit egy francia kétes nőről neveztek el, csak akkor aszt még rekamiénak hívták, nem is tuggyuk, minek oda egy plussz i, bekapcsoltuk a tévét, ölünkbe vettük a helybefalui csipszet, ami olcsó töpörtyű, amit a helyi hentes rak nekünk félre, nem is igazi töpörtyű, inkább csak a kisebb-nagyobb morzsaléka, de ízre jó és egy kis hagymával meg sóval meg tejföllel nekünk a Bözsivel pont megfelelő és elalélva nésztük a tűzijátékot. Az emlegetett méregtelenítést némiképp a kényszer szülte, mer én a megújulásomat kívülről befellé terveztem, vagyis hogy elmegyek a Fodrászannushoz, vágatok, festetek, ha kell új fazont is kipróbállok, de ez a rövid hajnál nem annyira lényeges, szóval az Annus után teljes bizodalmamat a manikűrbe meg a pedikűrbe fektettem volna, utána meg új ruhákat vettem volna, a lányom szerint már épp itt volt az ideje, habár ő még nem tuggya, hogy mi adott késztetést nekem ehhez a nagy megújuláshoz, mikor épp nem a tavasz közelít, hanem a tél, előtte gondolom egy rövid ősz lessz, ahogy ez az utóbbi években már megszokott. A külső megújulás után jött volna a belső, már beszereztem néhány jógakönyvet, végtelenül szimpatikus, hogy a legtöbb gyakorlatot ülve is ellehet végezni, bár még halvány fogalmam sincs, hogy fogja a bal lábam a jobb vállamat átölelni és nem is a sonkáimról van itt szó, de elég rövidek a lábaim, behajlítva méginkább, úgyhogy asszem eszt a gyakorlatot kihagyom, meg még néhány mást is, de a medittálást minden további nélkül a magamévá tudom tenni, ahogy valamikor aszt a mocsok Jóskát is. Meg egésségesen táplálkoztam volna, különösen ügyelve a megfelellő mennyiségű folyadékbevitelre, talán még répalét is ittam volna, de őszintén szólva a zablé meg a szénalé eccerűen taszít, lehet, hogy ez az elvárosiasodás első jele, de megnem bírnám inni. Eszt a szép tervet húszta át néhány vírus és kesztem a megújulást belülről, teljesen kipucolóttam, jól is érzem magam, hosszú ideje ellöször. Mindegy, legalább ezen túlvagyok, ha jól beosztom az időmet, holnaptól kezdhetek medittálni, bár aszt mindig szoktam, csak nem direktbe vonulok el füstölővel, hanem csak úgy, házimunka közbe filózok dolgokon. Meg persze a Bözsink lát el állandó gondolkodnivallóval. Most is, ahogy nésztük a tűzijátékot, mongya a műsorvezető, hogy eszt a műholdról is lehet látni. Erre aszt mongya a Bözsink, hogy jajj, de jó, akkor a műholdon lakó magyarok is láthattyák. Eccerűen nem bírom kiverni a fejéből eszt a gyerekes gondolkodásmódot, hogy ne képezze le eggyazegybe, amit mondanak neki. Mint egy gyerek, komolyan. Ezér is nem montam még el neki, hogy föliratkosztam itt a hálón párkereső oldalakra és már volt is érdeklődés a személyem iránt, pedig aszt elhatároztam, hogy őszinte leszek, ami a koromat illeti, úgy szeressenek belém, amilyen vagyok, ne egy képzelletbeli valakibe. Nem mondhatnám, hogy minden válasz nagyon ígéretes volt, de akatt egy, aki küldött képett magáról és hát látni, hogy igen szerelmes fajta és őszintén szólva nekem most erre van a legnagyobb szükségem, egy kis udvarlásra, dédelgetésre, szép szavakra és virágszedésre a tettek mezején. Érzem már, hogy talán ez az utolsó esélyem, megtalálni a Jóskát vagy egy másik igazit, ajtóbecsukási pánik lett úrrá rajtam, asziszem. Hogy megfelelő hangulatba jöjjek a párválasztáshoz egész nap a jutyubot néztem-hallgattam, amit youtube-nak kell írni, csak ejteni ejtyük jutyubnak, bár a Bözsink eszt juhtubusnak mongya, az állandó magyarittás mániája meg a fura logikája miatt, hogy megtuggyon érteni mindent és hát a juh meg a tubus értelmezhető a számára, a jutyub nem. Jó régi számokat találtam, amire még fiatal korunkba roptuk vagy andalogtunk reája, mi a nagy és korai diszkós nemzedék vagyunk, amibe a rokk is belefért, meg klóggya berri bugivugidenszingsúza eggyaránt, no és a régebbiek közül Neil Sedaka meg Neil Young, a fonetikusokat most nem írom ide, azér felhívom a figyelmet, hogy a fonetikusok nem a filharmónikusok akarnak lenni, szóval mégis inkább leírom, hogy níl szedeka meg níl jáng. Széles a paletta. Ahogy meg a Kissztől, nem a kommunista szervezettől, hanem az eggyüttestől hallgattam a menekülő rókát, hát mégeccer akkorát méregtelenittettem, hogy úgy érzem, többre már nincs is szükségem. Ha meg elmúlik az az ordénáré pattanás az orromról, ahol szintén a mérgek távoznak láthatóan és kissé fájdalmasan, hát készen állok a külső megújulásra is.

36. Történés - Csajszi néni szereti helybefalut

Helybefalu a fejlődés úttyára lépett, megtartva falusias jellegét

Énnékem a legkedvesebb szórakozásom és egybe legidegtépőbb elfoglalcságom a Bözsinket hallgatni, de ezzel nem mondok újat, pedig rengeteg újdonsággal gyarapodott az elmúlt pár napom, szabályosan ki kell pihennem magam, mielőtt új napba kezdek, habár az idő és a naptár nem áll meg, most szembesültem azzal, hogy nemsokára megin tele lesznek a buszok undok kölykekkel, akiket az anyjok-apjok-iskola eggyáltalába nem tanított meg a jómodorra.
Na de nem kesergek, keseregtem elleget, mer titokba annyi sajtostejfölös pogácsát ettem, amibe még margarén is volt, hogy asszem az epém akadhatott ki, habár műtöttek vele, ezért félek egy kicsit nagyon. Ez ugye azzal jár, már az epekiakadás, hogy szúr, nyom az ember oldala, hányingere van és ráér a vécén kiolvasni a Háború és békét vagy a Bözsi esetibe a kötelező olvasmáyait, vagyis a bulvármédia mértékadó újságjait, habár most én voltam oda, de valahogy nem kívántam Tolsztojt én se, ezér elővettem az anyósvicces és mindenfélevicces kis könyveket és arra lettem figyelmes, hogy így még könnyebben megy az, ami most amúgy se ment nehezen. A mai nappal úgy látom, hogy vagy a betegségnek, vagy nekem, de hál’ Istennek, kezd vége lenni. Épp ideje is, mer ma nem szabad, hogy helyhez kötött legyek, szaladnom kell a póstás után, mer az ingyenes újságokat van, amikor nem dobja be a póstaládába, ami nem mindig érdekes, de én például nagyon szeretem a reklámújságokat, a Bözsinkkel együtt szokunk szőrnyülködni rajtuk, hogy milyen drága máma minden és milyen jó, hogy nekünk van egy megbíszható beszerzési forrásunk, habár az illegális, de legalább olcsó, már említettem, a nevét is elárulom most, a Henrik, akit mi csak Hájninak hívunk, mer így németes és így mutattya a testi adoccságait is, ő szok bennünket Németből ellátni mindennel, de télleg, az égegyatta világon mindennel, a mosóportól kezdve a hokedliig, mindennel szolgál. Hüttőgépet és mosógépet is hozott már, ágyneműt, szőnyeget, reális áron. A Bözsink a legtöbbjét továbbaggya kevésbé reális áron, de aszt mongya, élni kell valamiből és mit tehetnék, igazat kell adnom neki. De most nem reklámújságok miatt fogok a póstásunk után futni, hanem mer megjelent a helybefalui újság különszáma, ami a várossá avatásunk programját közli és aszt, hogy szponzorokat várnak reája. Nem tudom, csak gondolom, hogy nagy bajba lehet az önkormányzat, ha az ünnepség előtt egy héttel akarja összekalapozni a műsorra a pénszt. Nem beszélve arról, hogy micsoda ünnepélyességes hozzáállás egy habparti? Olyan összetákolt jellege van az egésznek, mintha tényleg nem készültek volna fel rá. Én a helyükbe már egy éve szervezném az elszármazottak találkozóját, mer a Bözsinkkel nagyon kiváncsiak lennénk, van egy-két nagyon érdekes figura kösztük, meg művészek is, meg olyanok, akik elértek vallamit az életbe. Na, ezeknek külön lehetőséget is attam volna egy kis élménybeszámollóra, meg vetítést is tartottam volna régi fotókkal a régi helybefaluról, meg a gyerekeket megrajzpályáztattam volna, hogy hogy képzellik el helybefalut húsz év múlva például, meg lovaskocsis körutat szerveztem volna, bemutatni helybefalut, mi szép készült az elmúlt évekbe, mi szűnt meg, sajnos, hátha lett volna a látogatók köszt néhány módosabb helybefalui születésű, aki kicsit kitárja a buksztárcáját és nemes célokra adakozik, meg helyi finomságokat süttettem volna az asszonyokkal, meg a neves sportolókat is összetrombitáltam volna, meg meghívtam volna az eddigi faluvezetőket, tök mindegy, hogy szimpatikusak-e, de az életünk részei voltak, például a régi, még élő orvosok is, meg még ezeregy jó ötletünk van a Bözsinek, a Márja-lányoknak és nekem, akár többnaposra is lehetett volna tervezni, megtarthattuk volna az első városi bált satöbbi, szóval bevontam volna a falut, hogy közössen készülőggyünk, hogy mindannyiunké legyen ez az ünnep. Ha nem lettünk volna várossá nyalvánítva, akkor sem lenne baj, szórakoznánk így is egy jót. Így viszont a Bözsinkkel és a Márja-lányokkal úgy érezzük, hogy ki lettünk hagyva, mi és a falu a történésekből, elvették tőlünk az örömünket, hogy aszt érezzük, mi vagyunk, a helybefaluiak a fontosak, nemcsak egy pár ember, megse kérdesztek, hogy akarjuk-e, asse tuggyuk, mennyi előnnyel és hátránnyal jár. Mi ilyen demokráciás gondolkodásúak vagyunk, iparkottunk fölvilágosulni, de néha úgy láccik, ez csak bosszankodással jár, szóval igen szomorúak vagyunk, hogy ez nem a mi ünnepünk, hanem csak az ő ünnepük. De elfog múlni ez is, a többit majd megláttyuk. És ez még nem is a legfontosabb része az újságnak, hanem van egy melléklettye, amin már jót röhögnek azok, akiknek a kezébe került és ki nem adnák onnét, a világ összes kincséér sem, ez pedig a Bélbolyhnyúl. Ez amolyan tisztelgés a Playboy-nyuszik előtt, mer innen helybefaluból elindult egy kislány karriert csinálni. Sikerült is neki, mer leszollította az uccán egy híres rendező, most nem jut az eszembe a neve, de külföldi neve volt, pedig magyar, a lényeg az, hogy fölfigyelt az Ibolya adoccságaira és aszt monta neki, hogy az Isten is némafilmsztárnak teremtette, kár, hogy a némafilmek már kimentek a divatból, de ő azér tud olyan műfajt, amibe nem kell sokat beszélni, készen áll-e reá és, hogy hány éves és, hogy fokta-e már fiú a kezét? Ez utóbbi pláne neveccséges, mer az Iboly gyakrabban váltogattya a férfiakat, mint a Bözsink a tévécsatornákat egy unalmas estén, és hát, a Bözsinknek majdnem minden este unalmas, amit otthon kell töltenie, na meg az Ibolyka pont jókorú, elmúlt már huszonegy, de nincs még huszonkettő, úgyhogy neki már mindent szabad, a szülők is így nevelték, úgyhogy ne csodálkozzanak, ha Iboly mindent meg is tesz. A Bélbolyhnyúl a városavatás tiszteletére közölt néhány képet, ami asztán a jellegéből adódóan a legteljesebben néma és meg kell hagyni, ölég merész is egyben. Bár imitt-amott elég diszkrét, Ibolyát egy fiú takarja a szemérmetlenebb részeken, amúgy nincs más rajta, csak még egy fiú. A fotókkal nincs is probléma, helybefalu férfilakossága hamar megbarátkozott velük, az egyik szakértő képvisellője aszt is monta, kitűnő munka, éles képek, kevés szöveg, ez kell ide, helybefaluba, nyálcsorgató földműveseknek. Ilyen szépen még én se montam volna, pedig készültem egy kis kritikával, de ezek után minek? Amin mindenki hangosan hahotázik, az a melléklet címe. Szegény főszerkesztő már mindenféle közleménybe tudatta, hogy ez a nyomda ördöge vagyis Kis Áron tördellőszerkesztő műve, aki már szegény benne van a korba, legalább ötven éves, de még mindig a mamájával él és még életébe nem hallott a Playboy-ról, bélbolyhokról annál inkább, mer ő ápolja az édesannyát és hát eszt a szót alkotta. Megmondom őszintén, én direkt örülök ennek, nem kárörvendően, az távol álljon tőlem, én még senkinek rosszat nem akartam, úgyis mindenki megkapja a magáét, ez meggyőződésem és látom is, nap mint nap, de így legalább igazán helybefalui lett a melléklet és én imádom, hogy itt élhetek, mer helybefalunál nincs szívetmellengetőbb, szebb és jobb hely a világon, pláne érdekesebb és szórakoztatóbb.

35. Történés - Csajszi néni életet ment

Jóska eccer részegen egy rakás birkát kimiskárolt, Gyuri meg kóstolgatta

Bözsinkkel aszt tárgyaltuk, hogy milyen csodálatos dolog életet adni. Bözsi teljesen odavolt a gyönyörtől, félig megkötöttem a télre való sálat, mire abbahagyta a női nem és az élet magasztallását, így végre megkérdezhettem, hogy akkor ő mér nem szült.
- Hülye vagy? Erre a világra? – kérdeszte és megnyugottam, hogy a régi logikával gondolkodik, nagyon rosszul esne, ha változás állna be a Bözsibe, nekem ő az eggyetlen bisztos pont az életembe, sarok- és ékkövem ő. Ezután áttértünk arra, hogy a második legszentebb dolog az életbe az életmentés, vagyis visszaadni a már elszállni készülő életet, ha leheccséges. Sajnos az édesanyám életét nem tuttam visszaadni és Bözsi se az övét, meg neki már apukája sincsen, tejjesen árvaleány, mindig mongya kéthetente szombatonként, hogy menek, megmosom az árvalányhajamat. Szokom is mondani, hogy néha annál lejjebb is merészkedhetne, de még mindig így is ő az eggyik legigényesebb testű ismerősöm helybefaluba. Remélem az ő életét nem kell megmentenem, szeretnék előbb én meghalni, pont elég volt az utóbbi időbe a veszteségekből, csoda, hogy a szívem nem szakatt még meg, jó erős sváb géneket örköltem úgy láccik, de azér persze anyutól is van valami, bár ők és így én is, Tököli Imréig vezetik vissza a családfát, aki azér nem volt egy tökölődös fickó a neve ellenére se, jól elcsábította a kétgyerekes Zrínyi Ilont. Szóval legutóbb, amikor a Bözsinkkel életet mentettünk vártuk az érdemérmet, de nem kaptuk meg, csak utóllag jutott a fülünkbe, hogy végülis egy részeg asszonyt szállítottunk akarattya ellenére mentővel a kórházba, ahol végül jól kialutta magát, miután az ügyelletes orvos mérgébe, hogy fölköltöttük, mer mi Trabanttal bekísértük az ájult egyedet, persze, mer nagyon vágyóttunk a dicséretre, kimosta a gyomrát. A gyomormosástól meg az alany lett fölöttébb mérges ránk, úgyhogy végülis szereztünk két haragost magunknak, pedig úgy indult az egész, hogy ojjan tizenhat-tizenhét évesek lehettünk, a Bözsi meg én, az öcsém meg két évvel fiatalabb, a mai napig is annyival fiatalabb, ebbe nincs változás. Anyuék a Rába SZOT üdülőbe üdültek Győrbe, így szabad volt a vásár, ezér olyan éjfél körül mentünk haza, Bözsi is hozzánk, mer megengették a szülei, hogy nálunk aluggyon. Addig meg a harmadik barátnőnknél voltunk, akinek a szobája ablakja nagyon értékes helyen volt, ma már nagy pénzeket elkérhetne a helybefalui tévétől, ha onnan közvetittenék a falu, oppárdon a városunk koncentrált eseményeit, vagyis egyenest a kocsmaajtóra nézett és mi is nésztük az ablakkal együtt. Ez volt akkoriban a legfelkapottabb szórakozóhely presszóval egybekötve, de az nem mindig működött, jobbára csak hétvégén, de akkor mindig éllőzenével, itt zenélt szegény Ede is a Rió Trióban. De amikor életet mentettünk, akkor csak a kocsma volt nyitva, mi meg este nyóctól nésztük a fölhozatalt, ki megy be az ajtón. Nem mondom, nem volt a legjobb férfianyag, amit ott láttunk, és nem is gondoltam volna, hogy már akkor fikszéroztam a most már volt férjemet, föl se tűnt az ő alacsonyságával, meghát ott volt a mocsok Jóska is, bezzeg őtet megjegyesztem, mer már elejibe is reá fájt a fogam. Na, ez a harmadik barátnőnk csak fanyalgott a kínálatot nézegetve, nem is maratt idehaza, a nagy büdös Budapestre ment, fogott magának egy orvost, még dolgoznia se kell, otthon unatkozik, nevelli a gyerekit meg a rakás macskáját és nem boldog. Akkor meg mi értelme volt finnyáskodni? Nem mondom, mi sem vagyunk olyan nagyon boldogok, de az esélye még megvan reája, viszont unatkozni nem unatkozunk, ez az előnye megvan a helybefalui életnek és így végülis mi jártunk jobban. Amikor életet mentettünk, akkor még mindeszt nem tuttuk, akkor még egy szép életre voltunk elszánva, és éjfélkor, hazafelé menet ez teljesen reális vagyis megvalósítható életcélnak tűnt. A hazaúton hallgattam a Bözsi hülyeségeit, mer ő nem később kezdett furcsának lenni, hanem röktön, kiskorától, amikor eccercsak nyöszörgésre lettünk figyelmesek, mielőtt épphogy bekanyarottunk az uccánkba. Ha bevesszük a kanyart, még így, lassan, gyalogosan is, sose figyelünk föl a nyöszörgésre, de így igen. Közelebb mentünk, mer akkoriba még ártatlanok voltunk és nem féltünk senkitől és semmitől. Ráhajoltunk a nyöszörgés tárgyára és mingyár láttuk, hogy ez nem is a tárgya, hanem az alanya. Egy idős néni nyöszörgött, de álmába, amit mi ájulatnak véltünk. Ketten voltunk, jó erőbe, ezér elhatároztuk, hogy elcipeljük hozzánkig, kibírjuk aszt a tíz métert és otthon jobban szemügyre vesszük a nénit. Így is történt. Nálunk leültettük egy székre és akkor hőköltünk vissza, mer csupa vér volt az arca, a mellkasa és a karjai is vérbe ásztak. Én ettől nem ijettem meg, csak a Bözsi, hányta is a kereszteket, de nem rendesen jött ki belölle az étel, hanem a kezével vetette őket, pedig akkor aszt még annyira nem szabadott, bár helybefaluba sose tiltották, akárki is mehetett templomba. Meg az öcsém ijett meg annyira, hogy kiugrott az ablakon és elszalatt a baráttyához és ott is aludott. Én addig lemozsdattam a nénit, szemrevételesztem a sebeit, vittem mullpólyákat, meg sebhintőport meg tapaszt és a félig ájuldozó Bözsinkkel elláttam a közben kómába esett nénit. Nekem azér nem jelentett gondot ez az egész, mer az anyu védőnő volt, én beleszülettem az egésségügybe meg az elsősegélyre, tanfolyamot is végesztem és tartottam is. Úgy döntöttünk, hogy kihívjuk a mentőket, mer nagyon súlyosnak tűnt az állapottya a néninek. Nagy szerencse volt, hogy akkor helybefaluba volt mentőállomás, de ölég messze, ezér egy közelbe lakó ismerős fiúhoz mentünk, hogy segíccsen értesíteni a mentőket. Olyan szerencsénk volt, hogy ez a fiú épp beszélgetett az eggyik baráttyával, aki később papp lett, nem is rossz papp, ügyes, dicsérik, de akkor még próbálkozott a lányoknál, de nem sok sikerrel, így érthető, hogy papp lett, de akkor ő eszt még nem tutta, még rengeteg visszautasítás előtt állt, de még eszt se tutta. Milyen érdekes is ez, hogy az ember visszaemlékszik dolgokra és már tuggya, hogy miből mi lesz, kicsit hátborzongató, őszintén szólva. De maraggyunk a mentésnél. Szóval ez az ismerős fiú meg a leendő papp azonnal Trabantba ugrott és följött hozzánk. A leendő pappot meg a Bözsinket nálunk hatytuk, bár mindketten féltek, hogy meghal a néni, de nekünk muszáj volt mentőér menni. Elis mentünk, elmontam, hogy milyen súlyos beteget őrizek otthon. Kijött a mentő és ők legalább megdicsértek és bepakolták a nénit és vitték be a városba a kórházba, mi meg utánuk. Asztán a kórháznál vette észre a barátom, hogy elhagyta a buksztárcáját, tele pénzzel, persze az akkori régi pénzekkel. Nekem a húsz forintos volt a kedvencem, a papíron széttárulkozó hőssel. Kár, hogy már nincs olyan a mostanin, bár papírhuszas sincsen. Na, az ügyeletes orvos kikászállódott az ágyból és fölvette a kókatt nénit, nézett ránk pislogva, az orvos, nem a néni, de látta, hogy nagyon kéccségbeesett arccal nézünk, ezér aszt monta, hogy mindent megtesznek, hogy megmencsék az életét és nagyon köszöni, hogy ilyen rendes fiatalok vagyunk. Hát hógyne, a Bözsink maga az ártatlanság most is, volt ugye egy leendő papp, a barátom is rendesnek mondható, engemet meg ítéljen meg a történelem, mongyuk ne helybefalu, mer nagyon csúnya szája van az itteni népeknek, ha úgy alakul. Igazából nekem elmesélte később a helybefalui mentős, hogy ők végigröhögték az utat, mer egy ismerős alkoholista középkorú hölgyet vakartunk ki az árokból, ahol rencerit kiszokott kötni. Csak úgy bűzlött a pálinkától, amit mi fogalmam sincs, hogyan nem tuttunk észrevenni. A dokit csitították, bár nagyon berágott, ezér a néninek kimosta a gyomrát, nem is kímélletessen, aszt monta, hátha ez elveszi a kedvét az ivástól. A néni is nagyon dühös volt ránk, egy ideig télleg nem járt kocsmázni, mer félt, hogy az útvonalunkba fekszik és rátalálunk és a doktor beváltya a fenyegetőzésit, és megint kimossa a gyomrát. Biszton állíthatom, hogyha kellett volna, mi mentettünk volna, ahányszor kellett volna. De szerencsére többször nem és a barátom buksztárcája is meglett. A Trabant tetejére tette és onnan esett le és a városból lépésbe gurultunk helybefaluig, mindent megnéztünk, minden helyet, ahol az autóval megfordultunk és végülis a mentőállomásnál lett meg a buksztárca. Szerintem ez egy szép történet. Ma már inkább, hiába tudom, hogy az alkoholizmus betegség, én eszt nem bírom így fölfogni, ez csak a Bözsinknek sikerül, én, ha alkoholistát látok, inkább kikerülöm és, ha a Jóska visszajönne hozzám és inna, mentés helyett inkább jó nagyot belerúgnék, ahogy ez nemegyszer meg is történt, amikor még itt volt mellettem, ezér most nem is tudom, mér vágyom arra, hogy megint itt legyen, úgy láccik végzetes vonzereje van.

34. Történés - Csajszi néni emlékszik még a szabadságra

Az afrikai strandon tök mindegy ki vagyol, mi vagyol

Aggódom Abdulér. Tegnap aszt monta, hogy ne aggóggyak, több mamája is elfenekelte már, amikor szóltam, hogy öltözzön föl, mer megfázik, igazán csalóka az időjárás. Kérdesztem, hát hány mamája volt, volt tán mostohája is? Persze, monta. És kiderült, hogy nevelőanyáknál is volt, nem is egynél. Még meg is korbácsolták! Na, ennek megértéséhöz azér elő kelletett vennem a szótárt, van ám magyar-angol, angol-magyar, össze is lehet keverni, én persze nem keverem, én kiigazodok benne ügyessen, megis találtam a korbácsot. Montam Abdulnak, szerintem kapna kártérítést, az ilyen ügyek nem évülnek el. Hát marhára sajnálom szegényt, milyen élettye van. Nem is lehet lebesszélni a verésről, mintha még örülne is neki. Asszem beszélni fogok egy cihiáterrel, azzal, akihez én is jártam, hogy aggyon tanácsot, hogyan kezeljem az Abdulnak eszt a traumáját, hátha tudok rajta segíteni. Sajnos olyan sokat nem tuttam vele beszélni, mer teljesen elvonta a figyelmemet egy repüllőgépeltérítéses hír. Ez engem mindig érzékenyen érint, mer megfogattam, hogy eccer még visszaröpülök Afrikába, de egyre jobban félek az AIDS-től, amit éccnek kell ejteni és amit a Bözsink soha a büdös életbe föl nem fog fogni, hogy hogyan lehet valakinek immunhiánya, pláne, hogy aszt mér nem lehet pótolni. Á, minek magyarázzam, amikor még a bacillus és a vírus köszt se tud külömbséget tenni. A másik meg ezek a térítések. Régen is voltak, nem mondom, pont úgy, mint a laza erkölcsök itt, helybefaluba, eszt se most tanálták föl, nem is tudom, mit képzelnek ezek a fiatalok, asziszik régen nem volt kilengés? Ó, ha a szénaboglyák beszéllni tudnának! Meg a parkunk, amit csak Mauthner szállónak montunk, méghozzá többcsillagosnak. Magam is ott tuttam, meg, hogy a férfiak nemcsak képletesen, de ténylegesen is külömböznek tőllünk, nőktől. Mondhatni tallán én voltam az utolsó fölvilágosult, a többi velem egykorú már rég tutta, mitől döglenek a legyek, de mit tehetek, én ilyen erkölcsös nevellésbe részesültem, aminek azér volt jó oldala is, ha az elharapózó művi vetéllésekre gondolok, ami engem szerencsére elkerült és nagy a valószínűsége, hogy ez így is fog maradni. Viszont aszt is meg lehet nézni, hogy mióta olyan csúnyán megritkították a parkot és tiszta átláccó lett az egész, rohamtempóba csökkent a helybefalui szaporulat. Amikor én még a jövendő Márja-lányokkal koptattam az iskolapadot, még öccáz tanullót számlálhattunk, mos meg nincs ennek a fele se óvódástul. Nem tudom, ez hova fog vezetni, pláne, hogy már város vagyunk, a végén még kihalt város leszünk és porcicákat fog fújni a szél a nemsokára fölavatandó vadiúj útszakaszon. Nem is bosszankodok ezen, inkább az eget nézem, mer ott messze fenn látom a repüllőgépeket és odaképzelem magam tizenkét évvel ezelőttre, amikor mindenki engemet féltett, hogy nem fogom bírni a repüllést, de én maj kiugrottam a bőrömből és végignevettem az utat és csak nésztem, hogy kanyarog a Duna, nem is gondoltam volna és láttam a Bákkingem palotát is és szerintem Erzsébet épp reggelizett, kicsit köd volt, de így is eltuttam képzelni. És végigörömköttem az egészet cakkumpakk londoni átszállás után egészen Afrikáig. Teccettek még a széllökések is és nem féltem, hogy be kellett kapcsolni az öveket. Kicsit kicsi volt a hely, de gyakran hosztak ennivalót, olyat, amit addig még nem ettem és mindent megettem, becsuktam a szemem és aszt montam, hogy mindenre emlékezni fogok és ez így is van. Főleg, mióta itt a világháló, olyan nap nincs, hogy ne nézném meg Fokvárost, és ne néznék repüllőgépes oldalakat, főleg bőing 747-eseket, mer olyannal repültünk. Visszafele, meg milyen érdekes az élet, egy arab illetőségű egyén mellé kaptam ülőhelyet, akinek külön speciális ételeket hosztak, amikbe nem volt hús. Én kínálgattam a savanyúcukrot neki, de nem fogatta el, azér a lányom fotóját megnészte. Montam, hogy ő vár haza. Igyekesztem konfliktusba kerülni vele, hogyha esetleg gépeltérítő, akkor velem kíméletes legyen és csak mongyuk erőszakoljon meg, de az életemre és a becsületemre ne törjön. De mégse volt eltérítő, lehet tapasztalatszerzésből utazott, mer csak rá négy évre történt az ikertornyos támadás és az is Amerikába, nem Afrikába, lehet, csak elterelésként utazgattak össze-vissza a világba. Jól megnésztem az ikertornyos gyanúsítottakat, de nem hasonlítottak az én arabomra, lehet, hogy mégis békés szándékú volt, mosolyogni éppen mosolygott. El is gondolkoztam azon, hogy mit éreznék a gépen, ha tudnám, hogy meg fogok halni. Erre nem tudok jó feleletet adni, mer én annyira el akartam menni Afrikába, hogy aszt montam, hogy ez is benne van a pakliba és kész. A másik meg az, hogy hogyan lehet olyat csinálni, hogy mások halálát okozom. Ez nem fér a fejembe. A hazaszeretet nem ez és nem ilyen, szerintem. Lehet, hogy az Abdul-fajták lesznek ilyenek, akikkel nem jól bánnak gyerekkorukba? Ez a fiatal Abdul is, látni, hogy szívesen verne ő is. Mos már biztos, hogy kikezelem szegénykét, nehogy gépeltérítőként végezze, ezzel az éles elmével és gyönyörű testtel. Valamikor én is ilyen voltam, csak lányba. Szerencsére az éles elmém megvan, a testemen meg dolgozom. Ez mongyuk nem lenne probléma Afrikába, mer ott a kutyát se érdekli, hogyan néz ki a másik. Ott nincsenek Márja-lányok, meg Berták, meg Terusok, meg még Bözsi se, hogy dicsérjenek szembe és kibeszéjjenek a hátad mögött, asztán eszt meg visszamongyák. Ott, Fokvárosba csak kiteszed az uccára a lábod és szabad vagy. Ha közellítesz a zebrához és nem az állathoz, hanem a fölfestett csíkokhoz, az autósok megállnak és mosolyogva várják, mit teszel. A boltba, mindenhol mosolyognak. Ha véletlenül hozzádérnek a tömegbe, elnézést kérnek. Ha levetkezel fürdőruhába, nem bámulnak meg, hanem fecsegnek veled tovább. Ott nem az a fontos, hogy milyen vagy kívül. A Bözsink eszt képtelen fölfogni. Mindég aszt kérdezi, mikor felejted már el Afrikát? Nem hiszi el, hogy két hét is egész életre hatyhat nyomot, mint az első szerelem is. Az ember odavágyódik vissza, ahol tökéletesen boldog volt és nem számít, hogy az egy perc volt, egy év vagy két hét. Csak tudnám valahogy kifűrkészni, hogy mongyuk tíz év múlva nem pont Afrika felett fognak-e robbantani a terrorista elszáncságú emberek, mer kiszámoltam, hogy addigra összebírok spórolni annyit, hogy elutazhassak, akár azzal a mocsok Jóskával, akár nélküle., de az fiksz, hogy csak odafelé veszek repüllőjegyet, ami, most jut eszembe, nem is lehet, mer bisztosítani kell az afrikaiakat, hogy nem maradok ott. Mindegy, legfennebb bukok egy kis pénszt, de én onnan vissza nem jövök, az holtziher.

33. Történés - Csajszi néni felköszönt

Teri, a Fántásztise Fráu, Ámri oma megmentője

Ebbe a nagy mellegbe egyenlőre nem megyünk a városba, a rossebb se fog nyomorogni a ritkajáratokon, mer mi így hívjuk a gyorsjáratokat itt, helybefaluba. Hiába lettünk város, a közlekedésünk akkor se lett jobb. A ritkajáratok meg ugye tömve vannak, mer mindenki akkor akar utazni, amikor jön a busz, ezen én nem is csodálkozom. Azon inkább, hogy még mindig, ebbe a modern korba is vannak emberek, akik nem mozsdanak. Ha nem, hát nem, szagollják csak magukat otthon, ahogy akarják, de legallább utazások alkalmával legyen annyi tisztelet bennük, hogy átöblítik magukat. Ebbe a mellegbe meg a kipárolgásuk, hát az gusztustalan, mit ne mongyak és ez értendő nőre, férfira eggyaránt. Kivéve ugye minket a Bözsivel, mer mi amúgy is szokunk fürdeni, ha más közelünkbe se jön, mer önmagunkra is igényesek vagyunk, csak a Bözsi választhatna már végre valami más parfümöt, mer megőrülök attól az édeskés pacsulitól, amit használ. Én nem sajnállom a pénszt, még négy vagy ötezer forintot is áldozok valami jó illatra. Szeretem a Prisszilla Presztlit, márcsak az Elviszre valló tekintet miatt is. De jöhet az ekszklamésön, eszt így tanította a lányom, hogy így kell kiejteni. Persze a Márja-lányok köszt is van kimondottan pisiszagú, nem árulom el a nevét, de szegény már nem is tud mit tenni ellene, mer szerintem ez már egyenest a bőrébe ivódott belle, elkell viselnünk, nincs mese, imátkozok is minden alkalommal, hogy a Jóisten tompiccsa a szaglásomat a Márja-lány-testvérem közelében, de ez nemigazán történik meg, kivéve, ha a Terus ül a másik oldalamon, mer ő meg masszív pörkölt meg húsleves szagú, meg mindenféle más ételszagot áraszt, legfőképp a hajából, mer főz az egész családra és látta a tévébe, hogy egy modellfiú évekig nem mosott hajat és be is bizonyosodott, hogy minek, mert öntisztító a hajunk, mint a hüttőm, ami önolvasztó, de mégis rá köll segíteni egy picit, na a Terusunkra is rákéne, mer lehet, hogy tiszta, de nem szagtalan.
Az a lényeg, hogy ebbe a nagy mellegbe nem tudok vebkamerát venni, így az Abdullal maradunk a képzelet mezejin, de aszt mongya, jó neki így is, tud várni. Azér ez az Abdul nagy csibész, néha olyanokat tud kérdezni, meg mondani, hogy belepirullok. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fog menni az angol. Sajnos csak ez van, meg egy kis német, úgyhogy csalódást okoztam az Abdulnak, hogy franciául nem tudok, de én csak ilyen eccerű falusi gyermeke vagyok a Teremtőnek, ahogy szinte mindannyian itt, helybefaluba. Világot se sokat láttam, Londonba voltam átszállással Fokvárosba menet meg a régi NDK-ba úttörőtáborba, ahol igen jól éresztem magam, a végén haza se akartam jönni, ahogy most a Klári, aki vetésforgóba van az Anival, odaki Németországba. Asszem a volt endékás területhez tartozik Stuttgart, meg Fulda, meg Reichelsheim, meg Teunz. Nem vagyok olyan bisztos benne, de ezekre a környékekre járnak innen helybefaluból leginkább a lányok-asszonyok. Mink csak Golyómosóknak hívjuk őket, mer leginkább ágyhoz kötött betegeket, jobbára férfiakat kell ápolniuk, a test teljes lemozsdatásával együtt. Vannak olyan helyek, ahol eszt nem kell csinálni, csak takarítani, meg főzni. Ha nem kényesztetik el a munkaadókat, akkor a főzés kimerül a mikróban melegíthető ételek melegítésébe. Asztán vannak olyan helyek, ahol semmit sem kell csinálni, csak társalkodni az öregekkel. Ezek a legjobb helyek és ide kell a legjobb nyelvtudás. Ide csak protekcióval vagy kihalásos alapon lehet bejutni, mer ezek a szívós volt endékások mindenkit túlélnek. Vagy ha meghalnak, akkor a gyerekük lesz már olyan korba, hogy őtet is lehet ápolni vagy beszélgetni vele.
Most az egyik ilyen helyen épp egy vendégművész van, mer a váltakozó állandó hármasból pont eggyik se ér rá. Nagyon irigyeljük a Terit, mer egy hónap alatt megkeres ezer ajrót, ami kilenc hónapi renceres szociális segélynek felel meg idehaza. A Teri nem ellöször van kinn, vágyódik is mindig vissza, mer tavaly példul az óktóberfeszt idején időzött odaki. Kicsit félreértelmeszte az óktóberfeszt célját, aszt hitte, ez valami jelmezbálos buli, hát fölöltözött szupervumennek, vagyis Fántásztise Fráunak vagyis nagy efnek, mint az Ámri oma megmentője, így hívják aszt a nénit, akivel társalkodnia kell, bár halványlila fogalmunk sincs, miről beszélgethetnek ezek ketten. A Teri amúgy nagy sikert aratott a jelmezébe, ő volt az est fénypontya, ha jól keveri a kártyákat, a végén még megkéri a kezét egy nyugalmazott folkszvágengyári segédmunkás. Emelletes háza van, két nagy gyereke, meg két folkszvágen autója, egy terepjáró, meg egy rendes a nyugalmazott Kárlnak, ez a magyar Károly megfelelője. Lehet, hogy a terepjáró nem folkszvágen, de mindenesetre ezüst színű. Ilyenkor sajnállom, hogy nekem igaziból csak a Bözsink a legjobb barátnőm, mer, ha a Terinek beáll a szerencse a házához, akkor talán az évi rendes kinti lomtalanításkor rám is gondolna. Rengeteg bútort, ruhát, műszaki cikket hosztak már így be helybefaluba és hoznak most is. Van, aki kereskedik is vele, van, aki csak a fuvarkőcséget kéri el. De ezen már nem tudok váltosztatni, már azon, hogy egy legjobb barátnőm van az életben. Viszont ez a világháló, ahova eredetileg a lányom küldött föl úgy két éve, arra is jó volt, hogy itten azér szert bírtam tenni ismerősökre és talán barátokra is. Na, itten van egy hozzám hasonló korú fiatalasszony, aki azér mégis négy évvel fiatalabb nállam, de a gondolkodásmóggya hasonlóan érett, mint az enyém és művészlélek ő is, csak ő nem gyöngyöt fűz, meg nem pöcsvörközik, hanem fadobozokat mázol be, de nagyon szépen. Én mondom, legalább olyan ügyes a maga nemébe, mint én az enyémbe. Na, ez a virtuális barátnőm sokat vigasztalt a bajomba, meg kihúzott a gödörből, ha a mocsok Jóska miatt benne voltam, de együtt is örült velem, ha sikerélményem volt véletlenül valami miatt. Egész megkedveltem őtet. Holnap lesz a születésnapja. Rendeznék neki meglepetéspartit, de messze lakunk egymástól, ezér csak írni tudok neki, hogy milyen jó, hogy van és sokat jelent a számomra. Kívánni fogom neki, hogy legyen egésséges, boldog és gazdag. Pont, amikre én is vágyok. Nagyon reméllem, hogy Abdullal is ilyen belsőséges lesz a viszonyunk. Meg aszt is igen erőssen reméllem, hogy a kalandozásból kifolyólag folytatott társkeresésem után mégiscsak kikötünk egymás mellett újra, a Jóska meg én.

32. Történés - Csajszi néni más kultúrákkal ismerkedik

Abdul, az arab benzinkutas levellezőpartnerom

Hihetetlen dolog történt. Bözsink és Piroska szinte ugyanaszt álmotta, pedig nem ikertestvérek, sőt nem is testvérek. Sőt, Piroskának van egy rakás gyereke, Bözsinknek meg egy sincs, ezért szokott mindig az enyémmel szórakozni, meg osztani az észt a többi szülőnek, hiába mongyuk, hogy hogyan mondhat bármit, amikor fogalma nincs a gyereknevellésről. Erre mindig aszt mongya a Bözsink, hogy dehogynem, ő kellőképpen elvan távolodva érzelmileg a szereplőktől, így teljesen objektumosan megtuggya állapítani, mi a baj, jobban rálát bizonyos dolgokra. Annyi élettapasztalattya meg van, hogy aszt megosztya másokkal. Ja, de annyi esze nincs, hogy ne keverje az objektumot az objektívval, de most már mindegy letettem én arról, hogy állandóan kijavíccsam. Na, ez a Piroska, akiről már eccer írtam, hogy bizony gond van a leánygyermekeivel, nem is csodállom, hogy éjjelente nem tud aludni, na, ez se egy eccerű eset, de itt helybefaluba semmise eccerű, erről vagyunk nevezetesek és még csak a bonyodalmak elején tartunk, a bánya még megse nyitott, majd megláttyuk asztán mi lessz.
Szóval a Bözsink meg a Piros aszt álmotta, hogy sötét fellegek gyülekesztek az Ilon feje felett. Az Ilonnak konyhája van, nem ilyen házi, mint mindenhol, hanem olyan kifőzdés jelleg. Nem tart fönn éttermet, csak főz minden nap iskolának, óvodának, öregeknek, meg aki előfizet. Kétféle menü van: vagy kéred vagy nem. Az mongyuk érdekes, hogy ugyanaszt eszik a gyerekek, mint a felnőttek és vicaverza, bár az öregek gyomra van olyan kényes, mint a gyerekeké, de háromszor egy hónapba borsostokányt etetni a gyerekekkel nem bisztos, hogy egésséges. Eszt mindeszt azért írtam le, mert mi állandó konfliktusba és nem konflisba, mer az elé lovat kell fogni, vagyunk, vagyis örök dilemmába, hogy mit tegyünk. Ilon esete az egy nagyon sarkalati kérdés, mikösztünk, Márja-lányok köszt. Mer ugye végignésztük eccer, ahogy egy nagy fekete szemeteszsákból húszta elő a helybefalui vadászok adományát, egy jólfejlett őz tetemét, hogy megfőzze pörköltnek a majálisra. Nem azér, a kukazsák nem volt használva, feltehetőleg gyártiszta volt, csak hát a véres lé, ami csurgott belölle. Mer az Ilon nem tette hüttőbe a húst, mer aszt monta, hogy hagyni kell a vadhúst érlelődni. Én nem tudom, ilyen tekintetbe én semmi pikánságra nem vágyódom. Szóval végignésztük, hogyan lesz az oszlásnak induló őztetemből őzpörkölt. Rettenetesen féltünk, hogy megmérgeződik helybefalu és akkor mi lesz velünk, mer mi nem ettünk egy falatot se. Leesett az állunk, amikor mindenki megnyalta a tíz ujját, kivéve az András fatr, mer neki csak hat ujja van, nem az egy, hanem a két kezén. Fakitermellő vagy másnéven favágó volt és neki is volt egy pillanattya, ami örökre megváltoztatta az élettyét. Most rokkantnyugdíjas, nagyon szép nyugdíjjal, éli világát, főleg, mióta Klárikám, a felesége meghalt. A gyerekei meg az új Klárikám szépen elláttyák. Az új Klárikámmal mennek a régi és huzamosabb ideig volt Klárikám sírjához. A fiatal Klárikám olyan rendes, hogy vele sír a sírnál. Na, az András fatr csak hat ujját nyalta meg, de aszt azért megnyalta. Az a lényeg, hogy életbe maratt a lakosság. Azóta se tuggyuk a Márja-lányokkal, hogy mit tegyünk Ilonnal. Zárassuk-e be a kifőzdéjét vagy majd a Jóisten intézkedik. Eccer már megbüntette az áentéesz, mer nem tért rá időben a hapci-rendszerre. Mingyár árat is emelt az Ilon, hogy kituggya fizetni a bűntetést, amit így a befizetők fizettek ki igazából. A legtőbb Márja-lány csőrét persze ez bántya.
Mióta a Bözsink, meg a Piros eszt a felleges dolgot álmották, igyekesztünk kielemezni a kialakult helyzetet, teológiai alapon. Van, aki aszt mongya, biztos a Jóisten külte az álmot és szólni kell Ilonnak. De lehet, hogy mégse akarja, hogy közbeavatkozzunk a dolgok menetébe, mer mégiscsak ő a Jóisten, majd ő elintézi a legjobb belátása szerént. Neki kell eldöntenie, hogy mi legyen helybefalu sorsa, megmenekül-e a lakosság vagy nem egy következő nagy ünnep alkalmával, ami feltehetőleg a várossá nyilvánittásunk ünnepélyes ünnepére tervezett haccacáré lesz. Egy kicsit még gondolkodunk ezen a dolgon.
Igazából nem is emiatt vagyok nagyon földobódva. Lelkemben kis rőzsenyalábok égnek, hogy az ismert költőt citájjam ide. Teljesen váratlanul, emesenezés közbe kaptam egy levelet. Egy nagyon helyes fiatalember írt angolul. Na, nem a legjobb az angolja neki se, mer Franciaországba él és arab származású, ha jól vettem ki a mondókáját. Ölég fiatal, harmincöt éves és egy benzinkútnál dolgozik. Tudvalevő, hogy én imádom az angolt, még tanfolyamra is jártam vénségemre, mit tegyek, ez életem álma volt, meg sokkal inkább hasznát veszem a világba az angolnak, mint a helybefalui sváb nyelvjárásnak vagy az irodalmi magyarnak. Igaz, nemigen mozdullok ki innen, de például a hálón azér leginkább angol a nyelv. Szóval, ahogy a lányommal levelezek emesenen, előkúszik egy kis kép és Hi! – ez volt odaírva. Ez az Abdul, mer így hívják, van a képen. Szép izmos, a karját a feje fölé emelli, sehol egy szőrszáll se a hónajjába, amit a lányom úgy mond, hogy szőrkutya. Kicsit hátra van dőlve, nem a lányom, hanem az Abdul és nincs rajta ing vagy póló, de ebben a melegben legszívesebben én se vennék fel semmit, eszt megírtam neki viccesen. Erre ő aszt írta, hogy őt nem zavarja, ha nincs rajtam semmi. Kérdeszte, hogy hány éves vagyok. Montam talájja ki. Nem sokat tévedett, de azér őszintén megmontam, hogy annál tizenöttel több. Aszt monta nem baj, ő szereti az idősebb hölgyeket, mer azok tapasztaltabbak. Eszt meg is mondom majd a lányomnak, hogy vannak még olyan fiatalok, akik hallgatnak az idősebbekre, mer a lányom szerint én maradi vagyok és a megszerzett tudásom már elavult. Asszem jól megértyük egymást az Abdullal. Mindenképpen látni akar, kérte, hogy vegyek vebbkamerát és akkor élőbe is beszélgethetünk. Ilyenre még nem is gondoltam. Hát, nem is tudom. Lehet, hogy a Bözsinkkel bemegyek majd a városba, nem a helybefalui városba, hanem a távolabbi városba, ami úgy is néz ki, mint egy város és ott veszek. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy néz ki egy arab benzinkutas mozgás közbe Franciaországba, mer aszt írta az Abdul, hogy szerinte én olyat még nem láttam, mint amilyet ő a kamerába mutatna vagyis saját magát. Ebbe igaza van. Kérdesztem, hogy hívhatom-e fiamnak a korkülömbségre valló tekintettel, amire aszt monta, persze és, ha rossz fát tesz a tűzre, virtuálisan el is fenekelhetem. Meg majd ő mesél, hogy milyen kultúra és szokások vannak az ő népénél, mer írtam, hogy őszintén érdekel, hogyan él, mit csinál szabadidejébe, kivel tart kapcsolatot és más ilyenek. Hát, nagyon élvesztem az írogatást, előszettem minden angol szókészletemet, meg ő is az övét, és ahhoz képest egész jól megértettük egymást. Mindenki óvott, hogy micsoda emberek vannak fönn a világhálón és itt a legjobb példa, hogy mennyire tisztelettudóak más országban a fiatalok, az itteniek példát vehetnének rólluk. Persze tisztelet a kivételnek.