67. Történés - Csajszi néni és a nőnapi köszöntés

Gyöngyike új karrierje kezdetén, portfólijója részlete

Emlékszem még a régi nőnapok hangulatára, amikor össze lettünk hivva és az egész gárdát köszöntötték eccerre, nem eggyenként. És szegfűt kaptunk, ami ma már egy párt kedvenc jelképe, mert talán ők szeretik a legjobban a nőket, akkor is, ha az öregecske feleségeiket megpróbájják lecserélni. Ebbe kapaszkodott a Franci is, amikor elakart válni, aszt monta, ez szinte párthatározat, igaz, hogy nem párttag semmilyen pártba, csak pártszimpatizáns, az is attól függ, hogy melyik párt mit mond, annak aggya a szimpátiáját, de nagy köpönyegforgató, mert hol eszt a pártot kedveli, hol aszt. Az a lényeg, hogy a felesége megneszelte a dolgot, hogy a lecserélésére készül és igazi okos asszonyként elkezdett sűrűbben járni orvoshoz, fodrászhoz, boltba és egyéb fontos közösségi helyekre és suttogva mondogatta, hogy a Franci már nem a régi, régen nem olyan fickós, mint volt és hát ugye a nyugdíja se annyit ér már, mint régen. Ez a suttogó propaganda hatott, kesztek látványosan húzóckodni a nők a Francitól, az meg nem értette miért. Komolyan mondom, a Franci feleségét felkéne venni a Márja-lányok sorába, de sajnos nemrég határosztuk el, hogy létszámstoppot hirdetünk, nem haggyuk felhígulni a szervezetünket. Mármint nem a sajátunkét, aszt épp lehet, mert néhányunknak sok a sava, ahogy a Bözsink mongya, a település sava-borsa vagyunk, de én már rég nem magyarászkodok neki. Szóval az a lényeg, hogy már nem köszöntenek bennünket csoportosan, kivéve a nyugdíjas klubbot, ott még azért adnak a láccatra. Őszintén szólva kicsit kételkedek abba, hogy a nő élete végéig nő, mert inkább csak egy romhalmaz, aki meg hetven éves korára nem az, aszt meg kinézik maguk közül, mert akkor már nem való adni magunkra, csak tudnám, miért nem.

Az idei nőnap azért is emlékezetes marad, mert a Gyöngyike eladósorba került és a baráttya el is atta százezer forintért. Még harminc éve vette egy másik örömiparágba dolgozó üzletembertől és sokat is hozott a Gyöngyike a konyhára, de most már a baráttya szerint túlvan élete virágzásán, ideje volt megszabadulni tőle. A Gyuri vette meg, aki már régen szerelmes belé és eszt volt is alkalma bizonyítani elégszer, most végre egészen az övé. De a Gyöngyike nem bírja a kizárólagosságot, eccerűen nem eszt szokta meg, ezért csináltatott a számítógépen egy oldalt magáról és fönn van a fészbúkon is és hatalmas sikere van, viszik mint a cukrot, ami ugye jelent valamit, ilyen cukorárak mellett, teljesen elkötelezett lett a retró és a nosztalgia mellett, talán ő volt az eggyetlen nő, aki felhőtlenül tudott örülni a nőnapon. Persze rajtam kívül, mert a Jóska influenziás lett és sehova nem tudott menni, ahogy fogalmazni szokott, megosztani az örömét másokkal, itthon maratt velem, nyögdécselt rendessen, meghallgattam az ablak alatt, tisztára úgy hallaccik, mintha épp szeretgetne engemet, mert a píárra is adni kell. A forma már megvan, ha felépül a Jóska, a nyögdécsellötartalomra is kellő figyelmet fogok fordittani. A nőtársaimat utollag is üdvözlöm, részemről maradhat a hagyomány, majd jövőre megnézem, hogy külföldön hogyan is ünneplik, lehet valamit át is lehetne venni tőllük, vagy mi adhatnánk át szokásokat, mint például a Gyöngyikéét, aki nem feletkezett el az ünnep munkásmozgalmi eredetéről.

66. Történés - Csajszi néni élőkről és alkoholról

Imruskára kihívták az ájentéeszt

Végre rászántam magam és elmentem a helybefalui tisztánlátó asszonyhoz, hogy nézze meg a jövőmet, mit olvas ki belölle. Hát úgy van, ahogy sejtettem, aszt monta a könyvelőm, hogy tehhnikai okok miatt nagyon jó, hogy veszteséggel zártam az első vállalkozói évemet, bár ez nem sok jót jelez a jövőre nézve, de legyünk bizakodók, érdemes fenntartani a vállalkozást. Neki mindenképp, hisz átalánydíjat fizetek, de megéri, olyan pozitív energiákkal tud feltölteni, mint szinte senki más, ez pedig aranyat ér a mai időkbe. Mint Márja-lány természetesen leginkább az Úrban bízom és hagyom, hogy vezessen és most nem a Jóskára gondolok, aki amúgy is nagyon késélen táncol az urasággal kapcsolatban. Lovag még lehet belőle, de dzsentleman az bizony nem, ahhoz azért több kell és annak ugye születni kell, lovag meg bárkiből lehet. Na de nem is eszt akartam így kitárgyalni, hanem aszt, hogy az Úr újabb csodát tett és ennek a Vilmosunk nagyon örül, mert vele esett meg a csoda, pontosabban a borával, még pontosabban azzal a vízalapú izével, amit ő bornak nevez. Aszt mongya, ő sem érti, de amikor megkóstolta a kreációját, ő csodálkozott a legjobban, hogy bor lett belőle. Nem is tuggya másnak tulajdonítani, csakis csodának, még bronzérmet is nyert a helybefalui borversenyen. Szerinte hihetetlen jó érzés híres embernek lenni, megálittyák az uccán, már a helyi újság is megkereste, hogy nyilatkozzon, de ő csak annyit mondott, hogy ugyanaz az ember akar maradni, mint ezelőtt. Sajnos, tette hozzá a felesége, aki nem Márja-lány ugyan, de vallásos és már régóta imátkozott csodáért, de szerinte az Úr csak félig figyelt rá, pár nap után úgy módosította, hogy eggyáltalába nem figyelt arra, hogy mit kért, de ki ő, hogy ítélkezzen a Jóisten felett? Az Imrust is csak a Jóisten fogja megmenteni az étterme bezárásától, mert találtak nála egy egész karton élőflórás joghurtot, ami nem baj, sőt, jót tesz mindenkinek odabent, a baj, hogy találtak jónéhány élőfaunás ételt is. Nem mondom, önmagában az izgőmozgó kukacok érdekesek lehetnek, de nem az előresütött húsokban és néhány jóltáplált egeret is összeszedtek, bár azok akkor már nem az élő faunát, hanem az elhunyt faunát képviselték. Érdekes egyébként, hogy az Imrus amúgy az élőflórát nem tűri, tele van az étterme műanyag virággal. Aszt mongya, legalább nem szívják el a vendégek elől az okszigént. Némelyiknek mongyuk olyan mindegy lenne, sok pusztítást már nem okozhatnak az agysejtyeikbe, a tekervényeik meg totálisan kisimultak, aszt a kevés információt, amit a világról őrizgetnek, tíz centis darabon bőven elbírják tárolni, még marad is szabad kapacitásuk. Most mindannyian imádkozunk az Imrusért, hogy nehogy legyen felsőbb kapcsolata, aki esetleg kimossa a trutyiból, mert lehet, hogy mumpszunk már nem lesz, de egy jó kis kolera még kinészhet, asztán odalessz a jólfelépített városi imidzsünk, és lecserélhettyük az idei szlogenünket is, miszernt „Jöjjön az ezer flóra és kétezer fauna országába, helybefaluba! Szeretettel várjuk!”. (A számok nem hitelesek, a Helybefalui Környezetbarát Kör – elnök: körzeti Sanyi doktor - ennyit bírt összeszámolni hamarjába.)

65. Történés - Csajszi néni és a játékok sora

Hasznájjon korégatapszot vagy egyen keletlen kenyeret!

De jót nevettem mingyárt az este elején, pláne, ha nem lennék ilyen jólnevelt, röhögést is mondhatnék, de maraggyunk csak a nevetésnél. Szeretek olyat jáccani, hogy lenémítom a tévét és úgy figyelek, mi zajlik benne. Különösképp szeretem így nézni a reklámokat. Ma például egy vadiújat láttam, egy láthatóan parókás néni, aki csak allig volt tízhúsz évvel idősebb nállam, ajánlott valamit és nem tuttam rájönni, hogy mit. Persze a végén kiderült, hogy a korégatapszot reklámoszta. Ez nem is lenne olyan mulaccságos, de nem sokkal később újra leatták a nénit, de most már a hang rajta maratt és így meghallottam, hogy miként akarja rásózni a fogsorragasztót a kortársakra. Arról panaszkodott, hogy annyi nevetnivalója lett volna az utóbbi időbe, de nem mert kacarászni, mert félt, hogy kiesik a protkó a szájából. És akkor felfedeszte a korégatapszot, mint Kolombusz Indiát és egyből visíthat, ahogy csak akar, mert a fogsora a helyén marad. Na én csak arra lennék kíváncsi, hogy mi a fityfenén van olyan halaszthatatlan röhögnivalója? Először is ugye a skorbuttól kiestek a fogai, mert ne mongya nekem senki, hogy az átlagnyugdíjas bír még egésségesen táplálkozni annyi pénzből, amennyit kap. Asztán meg asse mongya, hogy attól a szörnyű csirizes kenyértől, amit megtud engedni magának, nem cuppan a szájpadlására a fogsora örök időkre? Bármi történne vele, a halottkémnek jó kiindulópont lenne az épen maratt protkója, mert aszt meg nem semmisíti semmise, ha eccer kóstolta a helybefalui kenyeret, amit ki tuggya honnan hoznak a boltba, pedig van helyi pékünk is, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy én mostanába hahotázó nyugdíjast nem láttam és bárcsak fognék látni, de nem sok esélyem van rá. Ha mégis, az bisztos azért lessz, mert szóba elegyedett a Bözsinkkel, aki a héten háromszor is itt volt, nem ez a csúcstartása látogatásilag, mostanában ritkábban jön, aszt mongya, hogy a magánéleti részét rendezi az életének, bármit is jelencsen ez. Szóval jött és mongya, hogy mostanában milyen hülye nevet adnak a gyerekeknek. Montam, hogy egy Márja-lány így nem beszélhet, erre aszt monta, hogy ne haraguggyak, de elkapta a hevület, amikor meghallotta, hogy az unokaöccse markolászta a Marika karját és aszt monta, hogy jáccanak Szabó Maót. Ki a fene ad a mai rencerbe olyan nevet a gyerekének, hogy Maó és mit jelent Szabó Maót jáccani? Biztos nem túl jó dolog, mert a Marika aszt hajtogatta, hogy az neki olyan durva dolog. Hát tényleg hülye név a Szabó Maó, montam én, elfeledkezve arról, hogy egy Márja-lány így nem beszél, de valahogy lepleznem kellett a nevetésemet, ez a Bözsink annyira ártatlan teremtménye az Úrnak, hogy jobb is, ha nem tuggya meg, hogy mi is az a szadó-mazó játék. No lám, ráadásul még nevetnem is kell, pedig nyugdíjas vagyok én is, bár én könnyen megtehetem, mert rokkantnyugdíjt húzok az államtól és minden eggyes polgárától, nem tudom, hova fogok menekülni, ha utolér a népharag, lehet, hogy addig kergetnek, amíg adósságcsapdába esek, onnan asztán már kise jövök holtomig, pedig kedvem lenne még pár évig jáccogatni, akár a Jóskával is, mert már rég letettem a finnyásságról ezügybe.